2016. február 27., szombat

Csodálatos gyermekeink







"Légy olyanná, mint ők, de ne
kényszerítsd őket, hogy rád hasonlítsanak.
Te vagy az íj, melyből gyermeked, mint eleven nyílvessző, kipattan.
Legyél a Nyilas kezének öröme!"

Kahlil Gibran: A próféta


Mi, szülők hajlamosak vagyunk pusztán szeretetből elvárásokat támasztani gyermekeinkkel szemben, "rosszalkodásukat", helytelennek ítélt viselkedésüket különböző módon büntetni, tiszteletet várni tőlük azon egyszerű oknál fogva, mert mi a szüleik vagyunk. A leírtak ugye legtöbbünk számára természetes és általánosan elfogadott. Pedig ez egyáltalán nem olyan természetes. Ilyen nevelési módszerek mellett egyre nagyobb szerepet kap életükben a megfelelni-vágyás, minden erejükkel igyekeznek is a szüleik által támasztott elvárásoknak megfelelni. A szülők pedig, mivel szeretik gyermekeiket, elvárják tőlük, hogy az általuk helyesnek ítélt utat járva az ő elképzeléseik szerint éljenek. Az újabb és újabb elvárásoknak azonban képtelenség megfelelni, ez előbb-utóbb viselkedési zavarokhoz, enyhébb esetben önértékelési problémákhoz, súlyosabb esetben akár gyermekkori depresszióhoz, vagy fizikai tünetekhez vezethet. Ilyenkor aztán rossz a gyerek, és büntetünk, ezzel tovább rontva a helyzetet.

Pedig lehetne másképp is. Az a csöpp kis csomag, az az alig néhány kilónyi magatehetetlen kis ember kezdetben teljesen kiszolgáltatott szülei számára. Mégis maga a csoda, és ugyanolyan jogú kis ember, mint bármelyikünk. Felnőtt korunkra megfeledkezünk kicsinyeink világrahozatalának és nevelésének természetes és ösztönös módjáról. A felnőttek, mire végigjárják a fent vázolt utat gyermekkoruktól felnőtté válásukig, tele vannak szorongással, fájdalommal, a fájdalomtól való félelemmel. Mit is adhatnának gyermekeiknek? Elvárják a tiszteletet, de a gyermek nem érti, miért kellene tisztelnie a szülőit? A válaszok között gyakran szerepel: mert én hoztalak a világra, mert annyit áldoztam érted időt, anyagiakat stb. Ezt a kisgyermek nem érti. Ő nem kérte ezeket. Ezért kellene tisztelnie a felnőtteket? Ők még nagyon tiszta szívűek, és érdemes velük leülni, komolyan elbeszélgetni, mint egyenrangú partnerrel. Nagyon sokat lehet tanulni tőlük. Az én három éves lányomnak világos véleménye volt arról, hogy mi a feladata a szülőnek(!). Ahogyan ő fogalmazott, a szülő feladata az, hogy szeresse a kicsikéjét, és segítsen neki, ha kell. Egy három éves gyermek nagyon egyszerűen és végtelenül bölcsen látja a világot. Az ő értékrendjük merőben más a felnőttekétől.

Nem kívánnak sokat, de vannak alapvető szükségleteik mindannyiuknak. Ez pedig a SZERETET, mint mindennél nagyobb mozgatóerő, a BIZTONSÁGÉRZET, és a VÁLASZTÁS lehetősége. Ezek talán nem is választhatók szét igazán, összetartozó fogalmak. Nem nehéz ezeket megadni számukra, ha kezdettől fogva tudatában vagyunk annak, mire van szükségük. A szeretetet azt hinnénk, kár is részletezni, de nem biztos, hogy így van. Mi is a szeretet? Nehéz megfogalmazni, de a meghatározásban fontos kihangsúlyozni, hogy amikor szeretünk, akkor szeretetünk tárgyát olyannak fogadjuk el, amilyen, és nem igyekszünk mindenáron önmagunk tükörképévé formálni őt. (Ez ugyanis nem a másik szeretete, hanem önmagunk imádata.) Ha így teszünk, minden nap tanulhatunk valami újat, felfedezhetünk valami csodálatosat, amit gyermekeink adnak nekünk. Érdemes elgondolkodni azokon a gyermetegnek tűnő kijelentéseiken, amit sokan megmosolyognak. Ismétlem magamat, de nem ismételhetem eleget: ők még tisztán, ártatlanul és a szereteten át látják a világot, úgy, ahogy mi felnőttek már csak nagyon ritkán. Olyan bölcs dolgokat tudhatunk meg tőlük, amit felnőttként már észre sem veszünk. Érdemes időt szentelni rá. Biztonságban akkor érzik magukat igazán, ha érzik a szeretetet, és az elfogadást.

Itt van még a választás lehetősége. Mi, kineziológusok gyakran használunk egy eszközt, amit viselkedési barométernek nevezünk. Ennek, és az izomtesztelésnek köszönhetően pontosan meg tudjuk állapítani, hogy a kliens milyen lelki állapotban van, milyen érzések kavarognak benne és mi az, amit mások részéről hiányol. Ennek a barométernek a legalsó szintje, a „poklok pokla” az úgynevezett nincs választás megnevezés. Ez a teljes kilátástalanság. Amikor úgy érezzük, kicsúszott kezünkből az irányítás, nem tehetünk semmit, kiszolgáltatottak vagyunk. A mai gyermekek különösen igénylik a választás lehetőségét, és ennek tudatában akár apróbb cselekhez is folyamodhatunk. Annyira szükségük van arra, hogy dönthessenek, hogy akár még az ellenkezést is képesek ezért feladni. Én is gyakran alkalmazom ezt a „módszert”. Például amikor a lányom nem akar felöltözni, megkérdezem tőle, hogy a sárga zokniját akarja-e felvenni, vagy a rózsaszín harisnyáját. Dönthet, és ettől máris lemond az ellenkezésről. Ez akár humorosnak is tűnhet, de kár megmosolyogni, mert komolyabb annál, mint aminek tűnik, és meglepő, mennyire működik. Úgy érzi, partnernek tekintjük, és felelősségteljes döntést bízunk rá. Gyakran tapasztalom, hogy tizenéves gyerekeknek is megcsinálják a reggelit, kikészítik a ruhájukat, első betűtől az utolsóig ellenőrzik a leckéjüket, figyelmeztetik arra, hogy köszönjenek, és nem merik fél óránál hosszabb időre magukra hagyni őket a lakásban. Ezekben a gyerekekben nem csak nem fejlődik ki a felelősségvállalás, a kötelességtudat, nem tudnak felnőni, de nagyon mélyre elássák azokat a magukkal hozott értékes tulajdonságokat, amik csak az övék, és amivel egészséges, boldog és kreatív életet élhetnének. Ez azért is szomorú, mert szeretetből csonkítjuk meg gyermekeinket.

Úgy is, mint gyakorló szülő, és úgy is, mint kineziológus, azt mondom, a gyermeknevelés egy olyan csodálatos lelki fejlődéssel járó alkotó és egyben tanuló folyamat, aminek ha részesei lehetünk, köszönjük azt meg, és mindig a szeretet vezéreljen bennünket ezen az úton. Gondoljunk csak arra, hogy gyermekeink nem véletlenül választottak minket. Ahelyett, hogy elvárásokat támasztanánk, szenteljünk figyelmet gyermekünkre, és segítsük őt azon az úton, amit ő választ. Büntetés helyett dicsérjük akkor, amikor erre érdemes. Szomjaznak a dicséretre, sokkal többet érünk el vele a büntetés helyett. Amikor mégis „rosszat” tesz, üljünk le vele, és beszélgessünk el erről nyugodtan. Így méltán vívjuk ki tiszteletüket. Adjuk meg nekik a választás lehetőségét, így megkönnyítjük, hogy kiegyensúlyozott és elégedett emberekké váljanak. Ennek joga pedig születéstől fogva megillet mindenkit.