A Természeti Asszony







A Természeti Asszony megértése nem vallás, hanem gyakorlat dolga.
Pszichológia a legtisztább értelemben: psukhélpsych, lélek: ology vagy logos, a lélek ismerete.
Nélküle a nők süketek lelkük beszédére, nem képesek saját belső ritmusaik csengését összhangba hozni. Nélküle belső szemüket egy árnyékkéz fogja le, és napjaik nagy része
már- már bénító közönyben és ábrándozásban telik. Nélküle a nők elveszítik lelkiállapotuk biztonságát. Elfelejtik, miért vannak itt, és kitartanak, amikor a legjobb volna ellenállni.
Nélküle túl sokat vagy túl keveset vagy egyáltalán semmit sem fogadnak el.
Hallgatnak, amikor valójában lángolnak. Az Ősi Asszony a szabályzójuk, ő a szívük, ahogyan az emberi szív a test szabályozója.

  Amikor elszakadunk az ösztönös lélektől, félig lerombolt állapotban élünk, s a nőiség számára természetes erők és képzetek nem teljesedhetnek ki. Amikor a nő elszakad elemi forrásától, sterillé válik, ösztönei és életének természetes ciklusai elvesznek, s a kultúra, vagy a saját vagy mások intellektusa vagy egója alá rendelődnek.
  A Természeti Asszony minden nő számára az egészséget jelenti.
A nők lélektana nélküle értelmetlen. Ez a zabolátlan asszony a nő prototípusa....nem változik, bármilyen kultúra, bármilyen korszak, bármilyen politika is veszi körül. Ciklusai, szimbolikus megjelenési formái változnak, a lényeg azonban, ő maga, nem változik.
Ő az, ami: egységes egész.
   A nőkön át találja meg az útját. Ha a nőket elnyomják, ő felfelé tör.
Ha a nők szabadok, ő is szabad. Szerencsére nem számít, hányszor kényszerítik a felszín alá, ő mindig felbukkan. Nem számít hányszor hallgattatják el, tiporják le, szorítják vissza, szelídítik meg, kínozzák, hányszor bizalmatlanok vele, mondván, hogy bizonytalan, veszélyes, őrült és más egyéb elítélő jelzőkkel illetik, mindez nem számít, mert mindig felfelé tőr a nőkben, és még a legcsendesebb, legvisszafogottabb nő is fenntart magában egy titkos zugot a zabolatlan Természeti Asszony számára. Még a legelnyomottabb nőnek is van titkos élete, titkos gondolatokkal és érzésekkel, amelyek buják és vadak, azaz természetesek.
Még a legsanyarúbb rabságban sínylődő nő is őriz egy zugot a zabolátlan én számára, mert ösztönösen tudja, hogy eljön az idő, amikor egy kis hasadék, egy rés, egy lehetőség nyílik számára, és ő minden erejét összeszedve menekülhet.
  Hiszek abban, hogy minden nő és minden férfi a tehetség adományával születik.
El kell azonban ismerni, hogy kevesen törődtek a tehetséges, az alkotó nők lélektani leírásával. Ezzel szemben sok írás született általában véve az emberi, különösen a női hiányosságokról és gyarlóságokról. A Természeti Asszony archetípusának esetében azonban, ha ki akarjuk kutatni, meg akarjuk érteni, ha hasznosítani akarjuk mindazt amit nyújt, több gondot kell fordítanunk azokra a gondolatokra, érzésekre és törekvésekre, amelyek felerősítik a nőket, és megfelelő mértékben kell számot vetnünk azokkal a belső és kulturális tényezőkkel, amelyek gyengítik őket.
   Általában mikor megértjük, hogy a zabolátlan természet önmagában létezik, hogy olyasmi, ami a nők legmélyebb életét pezsdíti fel és hatja át, akkor olyan utakon indulhatunk el, amelyet korábban nem tartottunk lehetségesnek.
Az a pszichológia, amely nem ezt a velünk született spirituális létezést állítja a nők lélektanának középpontjába, szem elől téveszti a nőket, lányaikat, lányaik lányát, és az anyaági származás hosszú, hosszú sorát.
  Ezért tehát, ha a zabolátlan lélek sérült részeit a megfelelő orvossággal akarjuk kezelni, ha helyre akarjuk hozni a Természeti Asszonyhoz fűződő kapcsolatot, akkor pontosan meg kell neveznünk a lélek rendellenességeit......................

   Mik is azok az érzelmi tónusú tünetek, amelyek azt jelzik, hogy a lelket a zabolátlan erőhöz fűződő kapcsolat megbomlott?
Nézzünk néhányat. Ha egy nő a következők közül bármelyik módon gondolkodik, érez vagy cselekszik, az azt jelenti, hogy a mélyben rejtőző ösztönös lélekkel való kapcsolata vagy részlegesen megszakadt, vagy teljes egészében megszűnt. Kizárólag a nők szóhasználatával, ezek a tünetek a következők: amikor rendkívül száraznak, kimerültnek, gyengének, depressziósnak, zavartnak, elnémítottnak, becsapottnak, kedvtelennek érzik magukat.
Amikor rettegnek, tétováznak, úgy érzik, erőtlenek, hiányzik az inspiráció, az elevenség, üresnek érzik a lelküket, nem látják a dolgok értelmét, semmiféle szégyent nem tudnak elviselni, állandóan füstölögnek magukban, állhatatlannak, megrekedtnek, ötlettelennek, kicsinynek, tönkretettnek érzik magukat.
  Állandóan kételkednek, ingatagok, nem tudják dolgaikat végigvinni, kreativitásukat másoké alá rendelik, úgy érzik, hogy társaik, munkájuk vagy barátságaik kiszívják erejüket, és szenvednek attól hogy saját ciklusaiktól eltérő módon élnek, túlzásba viszik énjük védelmét, fásultak, bizonytalanok, tétovák, képtelenek kimértek lenni vagy határokat szabni.
   Nem tudják saját tempójukat tartani, feszélyezettek, eltávolodtak Istenüktől vagy isteneiktől, nem tudnak új élettel telítődni, túlságosan elmerülnek a házimunkában, a gondolkodásban, a munkában vagy éppenséggel tompultak, mert mindez a legbiztosabb menedéke annak, aki elveszítette az ösztöneit.
   Semmire sem mernek egyedül vállalkozni vagy feltárulkozni, mentort, anyát, apát keresni, munkájukat csak akkor mutatják meg másoknak, ha az már kész mű, félnek útnak indulni, mást vagy másokat gondozni, félnek attól, hogy ijedten elszaladnak, kifutnak, elnémulnak, ha autoritással kerülnek szembe, félnek, hogy nem lesz energiájuk alkotómunkák végig vitelére, s meghátrálnak, s meghátrálnak, rettegnek a megaláztatástól, szoronganak, megbénulnak, nyugtalanok.
  Nem mernek visszaharapni, amikor egyszerűen nem lehet mást tenni, félnek az újtól, a bátor kiállástól, nem mernek fennhangon beszélni, ellentmondani, hányingerük, savtúltengésük van, félne
k a flörttől, félnek attól, hogy félbeszakítják őket, hogy beléjük fojtják a szót, hogy túl könnyen békülnek, s válnak kedvessé, félnek a bosszútól.

  Félnek megállni, félnek cselekedni, újra és újra háromig számolnak, mégsem fognak bele, félnek a felsőbbségi komplexustól, vegyes érzelmeiktől, de mégis hozzáértően látják el a feladataikat. Ez a kettéhasadás nem egy kor vagy egy évszázad előidézte betegség, hanem bárhol és bármikor járvánnyá válhat, ahol és amikor a nőket rabságban tartják és zabolátlan természetet kelepcébe csalják.
     Az egészséges nő nagyon hasonló a farkashoz: erőtől duzzad, életereje hatalmas, ő az életadó, tisztában van a területhatárokkal, leleményes, állhatatos, merész. A zabolátlan természettől való elválasztás mégis azt eredményezi, hogy a nő személyisége sivárrá, súlytalanná, kísértetszerűvé válik. Nem arra születtünk, hogy ugrásra, vadászatra, szülésre, életadásra képtelen, vékony hajú, csenevész teremtések legyünk. Amikor egy nő élete megakad, közönybe fullad, akkor eljött az idő, hogy felszínre bukkanjon a zabolátlan asszony: a lélek teremtő működése folytán a torkolatvidéket elárassza a víz.







Hogyan hat a Természeti Asszony a nőkre?


Ha Ő a szövetségesünk, a vezetőnk, példaképünk és tanítónk, akkor nem csupán két szemünkkel látunk, hanem a sokszínű intuícióval.
Ha ez a miénk, akkor a csillagos éghez vagyunk hasonlóak: ezer és ezer szemmel nézünk a világra.
    A Természeti Asszony a gyógyítás batyuját viszi a vállán: abban van minden, amire egy nőnek szüksége lehet a létezéshez és a tudáshoz.
Mindenre van orvossága. Meséket, álmokat, szavakat és dalokat, jeleket és szimbólumokat visz magával. Ő a hordozó, de ő a végcél is.
    Az ösztönös természettel való egyesülés nem azt jelenti, hogy minden felbomlik, hogy rosszból minden jóra fordul, a fekete fehérré válik, hogy kelet átkerül nyugatra, hogy őrült módjára, féktelenül cselekszünk.
Nem azt jelenti, hogy lemondunk a társadalmi lét elemi normáiról, vagy hogy kevésbé leszünk emberiek. Épp az ellenkezőjét jelenti: a vad természetet a maga határtalan teljességében.
   Azt jelenti, hogy területet építünk ki, hogy rátalálunk a falkánkra, hogy magabiztosan és büszkén viseljük testünket, tekintet nélkül annak adottságaira és korlátaira, saját nevünkben beszélünk és cselekszünk, körültekintőek és éberek vagyunk, az intuíció és az érzékelés velünk született feminin erejére támaszkodunk, ciklusaink szerint élünk, megtaláljuk, hová tartozunk, méltósággal felemelkedünk, a tudatosságból annyit őrzünk meg, amennyit csak tudunk.
   A Természeti Asszony archetípusa és mindaz, ami mögötte áll, pártfogóként segíti a festőket, az írókat, a szobrászokat, a táncosokat, a gondolkodókat, a keresőket, a találókat,- mert ők mindahányan inverzióra törekednek, ez pedig a Természeti Asszony fő foglalatossága. A zsigerekben, s nem a fejben lakozik.
Tud tájékozódni és futni, felszólítani és visszautasítani. Tud érzékelni, álcázni és mélyen szeretni. Intuitív, tipikus és normatív. Elengedhetetlenül fontos a nők szellemi és lelki egészsége számára.
 
Mi tehát a Természeti Asszony?
Az archetípusok pszichológiájának szempontjából éppúgy, mint a mesemondó hagyomány felől nézve, ő a női lélek. Még ennél is több: ő a nőiesség forrása.
Ő minden, ami ösztönös, ami a látható és a rejtett világhoz tartozik - ő az alap.
Mindannyian tőle kapjuk azt a ragyogó sejtet, amely az életünkhöz szükséges minden ösztönt és tudást tartalmaz.
  Ő az Élet/Halál/Élet ereje, ő az inkubátor. Ő az intuíció, a messze látó, a figyelmes hallgató, a hűséges szív. Többnyelvűségre bátorít: arra, hogy folyékonyan beszéljünk az álmok, a szenvedély és a költészet nyelvén.
Ő suttog az éjszakai álmokban, ő hagyja ott a hajszálat és a sáros lábnyomot a női lélek földjén. Ekkor a nők eltelnek vágyakozással, hogy megtalálják, felszabadítsák és szeressék őt.
   Ő jelenti a gondolatokat, az érzéseket, a sürgetéseket és az emlékezetet.
Mégis eltűnt, s hosszú, hosszú időn át szinte el is feledkeztünk róla.
Pedig ő a forrás, a fény, az éj, a sötétség és a hajnal. Ő a jó sár illata és a róka hátsó lába. A titkot eláruló madarak hozzá tartoznak. Ő a hang, mely így hív: "Erre, erre!"
  Ő mennydörög az igazságtalanság láttán. Úgy fordul, mint egy hatalmas kerék: ő a ciklusok megmentője. Miatta hagyjuk el otthonunkat, hogy keresésére induljunk, hozzá térjünk vissza. Ő minden nő sáros gyökere. Ő hajt tovább bennünket, amikor úgy érezzük, végünk.
Ő a kicsiny, nyers gondolatok és ügyek inkubátora. Ő az elme, ami bennünket kigondol, s mi vagyunk a gondolatai.
Hol van ő jelen? Hol érezhetjük, hol találjuk meg?
A sivatagokat, az erdőket, az óceánokat, a városokat, a külvárosokat és a kastélyokat járja. Királynők és campesinák között él, az üléstermekben, a gyárban, a börtönben, a magány hegyén lakozik. Gettókban, egyetemeken és utcákon jár. Lábnyomokat hagy, hogy próbálgassuk, beleillik-e a lábunk.
Mindenütt otthagyja lábnyomát, ahol akár egyetlen, termékeny talajként kínálkozó nő él.
   Hol lakik a Természeti Asszony? A kút mélyén, a folyók forrásvidékén, az idők előtti éterben. A könnycseppben és az óceánban. A fák belsejében. A jövőből jön és az idők kezdetéről. A múltban él, onnan hívjuk vissza.
A jelenben él és az asztalunknál ül, mögöttünk áll, ha sorban állunk, előttünk hajt az úton. A jövőben lakozik, és visszatér az időben, hogy most megtaláljon minket.
  A hó alól feltörő fűszálban, a sárguló őszi búza zizegő szárában él, ott lakozik, ahová a holtak csókért járnak, s az élők imáikat küldik.
Ott lakik ahol a nyelv születik. A költészetben, a dobszóban, az éneklésben él.
A negyedhangokban, a díszítőhangokban, a kantátában, a sextinában és a bluesban lakik. Ő az inspiráció előtti pillanat. Messzi vidéken él, de elér világunkig.
    Vannak, akik a Természeti Asszony létezésének bizonyítékát, igazolását kérik. Ők tulajdonképpen a lélek bizonyítékát akarják. Mivel mi vagyunk a lélek, mi vagyunk a bizonyíték. Mindannyian bizonyítjuk, nem csupán a Természeti Asszony létezését, hanem kollektív létünkben elfoglalt helyét is.
E szavakkal meg nem nevezhető női istenség bizonyítékai vagyunk. Létezésünk párhuzamos az övével.
    A külső és a belső életünk során róla szerzett tapasztalataink szolgálnak bizonyítékként. Őt igazolja a lelkünkben, az éjszakai álmaink és nappali gondolataink, vágyódásaink, inspirációink során megélt számtalan találkozás. Az, hogy a távollétében kifosztottnak érezzük magunkat, hogy sóvárgást és vágyakozást érzünk ha nincs velünk: mindezek azt jelzik, hogy erre vitt az útja.

forrás:  Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok. 

Beavatás a nőiesség őseredetének titkaiba.









Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba
         Évezredek óta a Természeti Asszonyok ösztönös női természetét fosztogatták, visszaszorították és elfojtották. Természetes ciklusunkat, mások érdekében természetellenes ritmusokba kényszerítették. A modern nő csak homályosan emlékeztet a tevékeny asszonyra. Arra kényszerül, hogy mindenkinek a kedvére tegyen. Az ősi tudás megelevenítése régóta várat magára. Évezredek óta a Nap kapuja felszenteli az útjára induló lelket az inkarnáció belépési pontján, és őrzi személyes és kollektív sorsunk kódjait, legmagasabb rendű céljait, irányát és küldetését. A létezés emberöltőkben mérhető nagy ciklusait felügyeli. Bizonyos tér – idő kapu felnyíló pillanatokban fénye elárad, és bevilágítja a már lefektetett élet-ösvényt alattunk, hogy lábnyomunk belesimuljon a következő megálmodott lépés árkába, amely tovább emelhet bennünket.
A Hold ezüstös korongja a másik fontos vezetőnk, mely a metafizikai víz elem őrzője a lelkünkben, az érzelmeink ár – apályának mozgatója, és az emberlétünk mindennapjaiból nyíló élet ritmusainak teremtője. A hatalmas létspirálok ciklusait áthidaló lépések megélésein átvezető ezüstfonál égi szövője ez az égitest, mely a Föld mesteri kísérője.
A természeti népek szakralitással áthatott hétköznapjait átjárta a Nap Isten és a Hold Istennő tisztelete. Fontos ünnepeket jelentettek a napfordulók és a napéjegyenlőségek, melyeknek üzenetét rituális táncjátékkal fogadták. Ezek voltak a fény-ünnepek és árnyék-ünnepek, hiszen ők még tudták, és el is fogadták, hogy a polaritás mindkét minősége hozzánk tartozik. A matriarchális társadalmakban, és minden papnői kultúrában a szentség jelenlétének csendes áhítata hatotta át az Újholdak és a Teliholdak éjszakáit. A Hold, mely a női test, és a női lélek érzékeny tükreként, mozgatójaként vezet bennünket, ezüstlámpást gyújtott az éjszakai égbolt sötétjében. A női lét ciklusossága a Hold Asszonyának kozmikus ritmusához igazodott, és az asszonyok rendszerint kicsit visszavonultak a Telihold és Újhold ünnepén, hogy a lelkük mélységeivel találkozhassanak.
Az Újhold, vagy az azt megelőző néhány nap, a Fekete Hold, meghozza az elengedés, a megtisztulás átélését a menstruáció által. Ez egyfajta halál és újjászületés kapu. A női test, és az érzelmeiben érzékeny lélek megélheti, hogy szinte egyetlen holdhónap eltelte után leltár készül. El kell engedni azokat a
mérgeket, fölösleges fizikai és érzelmi terheket, amelyeket összegyűjtött a hónapban, hogy helyet adjon valami újnak. A teremtés lehetősége ezután új ciklusban ébred, a testében és a lelkében. Valami készülődik, érlelődni kezd, és sugárzó, dinamikus energiákkal lendül aktivitásba az új lehetőségek hívásának engedve. Az élet megújult magja aztán egy ponton áttöri a burkot, kiszakad, és felajánlja magát a Telihold teljességet ígérő fényében. A Telihold kereksége sugárzó, adakozó lélekfénnyel járja át az asszonyi lelket is, aki tudja magáról, hogy most áll leginkább készen a befogadásra, a teremtésre. Valami itt a teljességébe érkezik, akár a testben, akár az érzéseiben. Valamit összegyűjt magában, valamivel gazdagodik, és a kincs, amit az a hónap adni képes, megmutatkozik. Majd lassan tovább lendül az élet köre, és megtanulja elengedni a meg nem élt lehetőségeket, „láthatóból” a „láthatatlanba” húzódik életének fő színtere. Egyre inkább befelé figyel, befelé él, és napról napra készülődik az elengedésre. Minden holdhónap, minden ciklus a létspirál apró örvényének körét rajzolja meg, s így érik a női lélek az Istennő bölcsességének kozmikus fényében.
A nők élete hasonló a farkasok életéhez, mind elevenségük, mind nehéz munkájuk tekintetében. Az egészséges farkas, és az egészséges nőkben  egyaránt fellelhető a csalhatatlan megérzés, a játékosság, az odaadás magas fokú képessége és a rendkívüli kitartás. Mélyen intuitívak, odaadóan törődnek a kicsinyeikkel, társukkal. Gyakorlottan alkalmazkodnak a folyton változó körülményekhez, szenvedélyesen elszántak és bátrak. A farkas és az ősanya is ölni képes kicsinyeikért. A nők teljes elnyomása nem tette lehetővé, hogy múzsaként éljenek, táncoljanak, fessenek. Titokban az erdő mélyén táncoltak.
Még most is az van a tudatban, hogy a színésznők, énekesek és a táncosok kurvák. A hagyományos pszichológia gyakran szűkszavú, vagy egyáltalán nem mond semmit a nők számára fontos mélyebb problémákról, az archetípusokról, az intuícióról, a szexuális ciklusokról, a nők életszakaszairól, a női tudásról, befogadásról. A Holdi Változó titokzatos női életről a kislányok szinte semmit sem tudnak. Mitológiai megjelenítői Szeléné, mint fiatal leány, Artemisz, az érett asszony és Hekáté, akit rút, vén banyaként ábrázoltak.
Megtanulták mélyen tisztelni az Istennő három arcának megnyilvánulását magukban. Az első archetípus a lány, a Szűz, aki a testében, a szexualitásban szabad, független lény az élet felfedezésének vágyával. A második archetípus az Anya, akinek testében, a megélhető talán legnagyobb csoda történik, a Teremtés Misztériuma mutatkozik meg, melyre számtalan úton készülnie kell. Végül a harmadik a rejtett archetípus, a Barlang asszonya, az idős asszony, az a középkorú nő, aki a teremtő nedűt már a testében tartja végleg, hogy abból bölcsességét megformálja.
Legfontosabb cél, hogy a nők szép és természetes lelki formája újra felszabaduljon és érvényre jusson. A tánc, a mesék, mítoszok óriási lehetőséget kínálnak nekünk nőknek, hogy újra visszataláljunk nőiségünkhöz.
A mese a női mélylélek ajtaján kopogtat, és a táncban tudjuk a legcsodálatosabban megélni a női testünket, mellünket, csípőnket, kézmozdulatainkat, mosolyunkat és ősi ringásunkat, amit édesanyánk méhében már mindenki átélt. Ezért tud mindenki táncolni, mert az ősmagzat vízben mindenki táncol és lebeg. A sok ránk rakodott félelem, szülői hitrendszer, hogy mit illik és mit tanácsos tenni, hogy megfeleljünk a társadalom elvárásainak nem teszi egyszerűvé a szabad, boldog életet.
Vágyódunk az ősi természetességre, az igazi táplálásra, akár a mi lelkünk és testünk, akár a családtagjaink táplálására. Túl kevés időt szentelünk saját alkotó életünkre, életünk munkájára, vagy igaz szerelmeinkre. Minden nőnek eljön
 életének azon szakasza, amikor kitör belőle a zabolátlan ősi természeti nő. Az én életemben ez 46 évesen következett be, amikor úgy éreztem, hogy az eddigi életemet elfecséreltem és  semmit nem tettem  a magam gyönyörűségére, leszámítva azt a 9 évet amikor kajakoztam. Hatalmas vulkánként robbant ki a kérdés, ki vagyok én? mi a dolgom? mi az Isteni Élettervem? Megszegjük a szabályokat, ragaszkodunk a változáshoz, tisztázzuk a kapcsolatainkat. Új lappal  indulunk, a  régi megkövesedett, szomorú, tarthatatlan állapotot katarzis élménnyel megváltoztatjuk. Aki önként nem változtatja meg a sorsát, annak a sorsa fogja kikényszeríteni a változást. Betegség, sorscsapás, anyagi veszteség formájában.
Azok a nők akik egyszer elveszítették, majd újra megtalálták az ősi törvényeiket azért küzdenek, hogy örökre megtarthassák. Ha visszaszerezték, kitartóan azért harcolnak, hogy velük maradjon, mert alkotó életük csak így virágozhat, kapcsolataik így lesznek értelemmel átitatottak, mélyek és egészségesek, szexualitásuk, alkotóerejük, munkájuk és ciklusaik újra helyreállhat, többé nem válnak mások prédáivá. A természet törvényei szerint egyenrangúan fejlődhetnek és boldogulhatnak, az emberek.
Amikor a nők a Természeti Asszonnyal vannak együtt, a fény sugárzik róluk. Minden nőnek vannak féltve őrzött kis zuga, amit senkivel nem oszt meg, még a legsanyarúbb rabságban sínylődő nő is őriz egy zugot a zabolátlan én számára, mert ösztönösen tudják, hogy eljön az idő, amikor egy kis hasadék, egy rés, egy lehetőség nyílik számára, és ő minden erejét összeszedve menekülhet. Én magam is 46 évesen bejelentettem volt férjemnek, hogy elválok tőle. Azt mondta, „Neked elment az eszed, mire én azt válaszoltam, hogy nem elment, hanem most jött meg.” Soha olyan boldog, szabad és szárnyaló nem voltam, mint ebben az életszakaszomban. Tudtam, hogy mit kell tennem, a sorsomat Teremtő Atyám és a Föld Anyám segítette. Ekkor kezdtem el megismerni a mély tudattalanom rejtelmes zugait. Hatalmas utat tettem meg, és még életem végéig tartani fog ez a csodálatos önismereti út. A Sors terelgetett, hogy ráleljek a csodára, ami minden emberben ott van, csak keresni kell. Életem meghatározó élménye a Ma-uri masszázs és a Huna filozófia volt. Ebben a női beavatásban minden benne van, ami elvezet az Ősi Természeti Asszonyhoz. A zene, a tánc, az érintés és az ősi gyógyítás. Ragaszkodnak az ősi női szokásokhoz, a Polinéziai szigetvilágban, mindent áthat a nőiség.  Nőnek lenni dicsőség, magasztos, a társadalom becsüli kislányait, serdülő lányait, gyönyörű fiatalasszonyait, nagymamáit. Tudják, hogy az igazi titok a nők szívében rejtezik. Megélik a csodát, énekelnek, táncolnak, gyermekeket hoznak a világra, összetartják a szűk és a tágabb családjukat. A közösségek együtt ünnepelnek, keresztelnek, temetnek, soha senki sem magányos, mert az öreg asszonynak hatalmas tisztelete van. Ő már tud valami titkot, amit érdemes átvenni tőle.
Az egészséges nő nagyon hasonló a farkashoz, erőtől duzzad, életereje hatalmas, ő az életadó, tisztában van a területhatárokkal, leleményes, állhatatos és merész.
A Ma-uri masszázsban önmagunk félelmeit, fájdalmait, hitetlenségét, tabuit, szüleink hitrendszerét és még sok-sok gátat, akadályt vetettünk le.
A Természeti Asszony a gyógyítás batyuját viszi a vállán, abban van minden amire egy nőnek szüksége lehet a létezéshez és a tudáshoz. Mindenre van orvossága. Meséket és álmokat, szavakat és dalokat, jeleket és szimbólumokat visz magával.
A Maori Asszonyok és más természeti népek asszonyai büszkén viselik testüket, még a logó mellüket is. Ciklusaik szerint élnek, nem ismerik a különböző betegségeket, cisztákat,  miómákat, daganatokat. Nincs klimaxuk, nincs tokájuk, bajuszuk, kinövések az arcukon. Soha nem vágják le a szőrzetüket sehol, mert tudják, hogy a szépség a szív szépsége. Minden életszakaszt elfogadnak, nem varratják fel ráncaikat, nem tömik ki szilikonnal a mellüket, vagy ha túl nagy nem szabatják át. Körmeik csillogó, ápolt erős és rövid.
Mi tehát a Természeti Asszony, Ő a női lélek. Még ennél is több, Ő a nőiség forrása. Ő minden ami ösztönös, ami a látható és a rejtett világhoz tartozik. Ő az alap, Ő az intuíció, a messzelátó, a figyelmes hallgató és a hűséges szív. Ő a forrás, a fény, az éj, a sötétség és a hajnal. Ő hatalmas kerék, Ő a ciklusok teremtője. Mindenhol otthagyja lábnyomát, ahol akár egyetlen, termékeny talajként kínálkozó nő él.
Hol él a Természeti Asszony? A kút mélyén, a folyók forrásvidékén, a könnycseppekben, az óceán mélyén. A Rák, Skorpió és a Halak asszonyai a lélek asszonyai. A folyóból, a mocsárból és a végtelen óceánból üzen nekünk nőknek.
Költészetben, mesében, dobszóban, éneklésben és a táncban él a TermészetiAsszony. Ezekben gyógyító erő lakozik. Olyan útmutatásokat tartalmaznak amelyek eligazítanak életünk bonyolult útvesztőibe.
A mesék a belső életet mozgósítják, s ez különösen akkor fontos, ha a belső életünk félelmekkel telítődnek, ha szorongatott helyzetbe kerülünk, s nincs kiút.
La Loba, a Farkasasszony
Él egy öreg asszony egy világ szeme elől elrejtett helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a kelet-európai tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok, valami után kutatók vetődjenek tanyájára.
Nagyon óvatos, sok mesében szőrös, mindig kövér és kerüli más teremtmények társaságát. Károg és kotkodál, általában inkább állati mint emberi hangokat ad ki.
Sok neve van: Csontasszony, La Loba, Gyűjtögető, Farkas asszony.
Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyónak, varjaknak csontjaival. De állítólag a farkasokkal törődik.
Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkas csontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen.
Amikor eldöntötte, a teremtmény fölé áll, fölé emeli karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a teremtmény még inkább megtelik élettel, bozontos erős farka felfelé kunkorodik.
La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd.
La Loba folytatja mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét, felugrik és elfut a kanyonban.
Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik és szabadon száguld tovább a horizont felé.
Ezért tartják úgy, hogy ha az ember a sivatagban vándorol és közeleg az alkony, s kicsit talán már el is tévedt, el is fáradt, akkor szerencséje van, mert lehet, hogy megtetszik La Lobának, aki megmutat neki valamit – valamit a lélekből.
La Loba ebben a mesében arra figyelmeztet bennünket, hogy az elpusztíthatatlan életerőt, a csontokat kell keresnünk. A csontok, archetipális értelemben, a soha meg nem semmisíthetőt jelképezik. A csontokról szóló történetek lényegében a
pszichének arról a részéről beszélnek, amelyet nehéz megsemmisíteni. A birtokunkban lévő dolgok közül a lélek az egyetlen, amit nehéz elpusztítani.    Ez a feltámadás történet a Természeti Asszonyhoz fűződő, a világ alatt húzódó kapcsolatunkról szól. Azt az ígéretet hordozza, hogy ha el tudjuk énekelni a dalt, megidézhetjük a Természeti Asszony lelkének pszichikus maradványait, s énekünkkel újra élettelivé tehetjük őt. Az éneklés azt jelenti, hogy az ember a lélek hangján szól. Azt jelenti, hogy kimondja hatalmának és igényének igazságát, lelket lehel abba ami szenved és gyógyulásra vár. Nem követhetjük el az a hibát, hogy a szeretet eme nagy érzését egy másik szerető személytől várjuk, mert a megtalálásának és a teremtéshimnusz éneklésének asszonyi munkája magányban végrehajtandó feladat, amelyet a psziché sivatagában kell elvégeznünk.
Végezetül engedjék meg, hogy életem egyik legcsodálatosabb könyvéből idézzek két gondolatot,  A szépség szimfóniája c. könyvből,  amit Gonda István és Illés Csilla írt meg, és Anthony De Mello: Szárnyalás c. könyvéből egy részlet.
 „A nőt Isten a férfira a Napra bízta. A nő a megemelkedett férfi vezetése nélkül elveszett. Csak a szerelmes nő hordoz csillagot a szemében.”
„Nincs nő aki ne vágyna arra, hogy hercegnőként bánjon vele a férfi. Nincs férfi, aki ne áhítaná nemességével és erejével kivívni a szeretett nő ámulatát. Ehhez azonban hercegnővé és lovaggá kell előbb válni.”
Anthony De Mello: Száranyás c. könyvéből egy részlet
„Egy dervistől  azt   kérdezték, hogy  miért  tánccal  imádja    Istent.    Azért  - válaszolta -  mert   Istent imádni annyit jelent, mint meghalni önmagunknak, a tánc pedig megöli az egónkat. Ha az énünk elhal, minden probléma meghal vele együtt. Ahol az ego már nem létezik, ott a szeretet, ott az Isten. „ 







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése