Hol van a nők méltósága ma?

A női méltóság sajátossága valójában a harmónia. Úgy érzem, a nő - épp a közösséget, családot összetartó erejével, kapcsolatépítő gesztusaival - mindig az alakulni tudás, az alkalmazkodás és ezáltal a harmóniateremtés eszközeként "működött", amikor jól működött - mondja Zöldy Pál magatartás-kutató. Úgy gondolja, hogy napjainkban nem működik olyan jól? - Elveszett a család környezete. Nagyon meg van hámozva ez a mag: hiányzik a gyümölcsnek a húsa - a rokonok, a kapcsolatok. Hajtogatjuk, hogy a család a társadalom alapsejtje, de nagyon védtelen és törékeny ez a kis alapsejt, különösen úgy, hogy a nő a családban "ki van szolgáltatva" a férjének - a férj pedig a feleségének: nincsenek külső megerősítések. Csak ők ketten "súrolják" egymást. Az emberi életkor határa kitolódott, hosszú ideig tarthatnak a házasságok. Nem készültünk föl erre, nem jól kommunikál sok házaspár, a nők egyre több férfias vonást vesznek föl. Önök hogyan élik meg egymás kiegészítő voltát a családban? - Az én feleségemben is vannak ambíciók, amelyek a külvilág felé vonzzák őt. Nagyon fontos volt számunkra, hogy elmondhassa, és beszéljünk arról, hogy neki erre igénye van. Azért, hogy önigazolásként ne hozzon létre egy olyan vákuumot, amelyben neki el "kell" mennie dolgozni, mert "nem elég az egy kereset". Alkalmas az egykeresős családmodell ma, csak éppen nem kell túl magas igényeket támasztani. Úgy látom, a legtöbb családban ott az egyik fő probléma - és nálunk is így lett volna -, ha a férfinak sértődöttségbe kell vonulnia, "mert ő nem elég, kevés, nem megfelelő, s lám, a feleségének kétszer-háromszor annyit kell vállalnia" - és máris vert helyzetben van a férfi, akinek egyébként a nőt kellene segítenie. De hát hogyan segítse, ha ő a gyenge? Hogyan legyen gyengéd, ha a nő az erősebb? Zöldy Pál: Hogyan legyen gyengéd a férfi, ha a nő az erősebb? Van-e jó megoldás e probléma orvoslására? - Úgy látom, hogy a férfinak nagyon nagy szüksége van arra, hogy férfiaktól kapja meg az elismerést, és a nőknek, hogy nők dicsérjék meg. A férfiaknak hiányzik a riválisoktól kapott elismerés - hiszen a felesége nem ellenfél. A probléma akkor jelentkezik, amikor a feleségtől akarom megkapni ezt a dicséretet. Ő nem tudja megadni, mert ő a szövetségesem. Igazi értéke annak az elismerésnek van, amit egy ellenfelemtől, riválisomtól kapok. Ha a feleségemet kényszerítem az elismerés kimondására, akkor két lehetőség adódik. Amennyiben megadja nekem, akkor egy idő után anyám szerepét játssza, a férfi pedig gyereksorba süpped vissza. Egy idő után talán el is válnak, mert azt mondja a férfi: nekem egy nő kell, és nem még egy anya! A feleség is elhagyja a férjét, azt mondván, hogy nekem így eggyel több gyerekem van... A másik lehetőség, hogy állandó harc és küzdelem van férj és feleség között, mert a nő azt mondja: én nem az anyád vagyok, nem adhatom meg neked ezt az elismerést! A férfi meg azt éli meg, hogy a feleségének soha sincs egy jó szava sem hozzá. Mindig csak újabb és újabb eredményeket akar belőle kisajtolni. Így magukra maradnak az emberek. Ilyenkor menekülnek például a nevelésbe, szülő-gyerek szövetségek alakulnak ki. Ezzel szemben én úgy gondolom: a férfiaknak legyen férfiközösségük, ahol férfinyelven megbeszélhetik problémáikat. Ugyanígy a nőknek is szükségük lenne arra, hogy akár kortársaikkal, akár idősebb nőkkel megbeszéljenek bizonyos kérdéseket. Ez azután minden bizonnyal visszahat a családra, a gyermeknevelésre is... - A közösségek abban segíthetnek, hogy leveszik egymásról azt a két egymásnak préselt embert. Ha engedünk e szoros köteléken, akkor a férfi és a nő szuverén emberként létezhet a családban, úgy, ahogyan annak idején találkoztak. Ez nagyon fontos a gyerekek számára, akik nem azt látják, hogy a szülők harcok sorozatában élnek, hanem azt tapasztalják meg, hogy apjuk és anyjuk két önálló lény, akiknek közös ügyeik vannak, és szeretik egymást, de néha egyeztetniük kell. Férfi és nő élete, személyisége folyamatosan változik. Lelki fejlődésüknek milyen állomásai különböztethetők meg? - Richard Rohr, Amerikában élő ferences szerzetes - aki sokat foglalkozott antropológiával, ezen belül is a férfi-női szerepekkel - leírja a férfi és a nő útját, lelki fejlődését, amelyekben szakaszokat különböztet meg. Az első a fájdalom és a kiszolgáltatottság méltósága, amely a nő korai szakasza egészen a beavatásig. Amikor ezt el tudja fogadni, akkor valójában a türelem válik számára fontossá, a spirituális beállítottságot itt nyeri el. Megértő lesz, és ragaszkodni kezd a kapcsolatokhoz, mivel azt éli meg, hogy nem ő irányítja a dolgokat, hanem része egy nagyszabású történetnek. Fontos az, hogy amikor ő vérzik, akkor egészen mást él meg, mint a fiúk. A fiúknál a vér a halál, az ölés jele, a nők számára az életé. Amikor a nő huszonévessé válik, akkor a nyitottság méltóságát kapja meg. Ekkor már kialakul az önazonossága, már elfogadta magát. Ugyanakkor látja, hogy mennyi hatás éri őt, és azt ő mind integrálni tudja, belsővé tudja tenni, el tudja viselni a jót, a rosszat, és érzi, hogy ő nagyon fontos eszköz. Ezektől az évektől kezdődik a nő első virágkora, amikor eljut az anyaságig, részt vesz a teremtésben. Ebben benne van a növekedés méltósága, amikor kincseket gyűjt, ellentmondásokon mereng, mert nem érti a dolgokat: a szeretet, a magányosság, a veszteség és az elengedés mind nagyon fontos fogalmak lesznek az életében. A nő közvetlenül tapasztalja meg, hogy mi az a Teremtés. A férfinak ez nem adatik meg. Ide tartozik még a test, a fizikum méltósága: az anyaság révén a nő mélyen "átéli" a szervei működését, részeit: mint szolgálatot. Ha ezt mind komolyan tudja venni, a mindig jelen pillanatot, azt, amit nem lehet félremagyarázni. Amikor gyerek születik, egy gyereket vár az ember, ez gyönyörű dolog, és a nő ezt végigviszi. A testében hordja az életet. "...a nőknek is szükségük lenne arra, hogy akár kortársaikkal, akár idősebb nőkkel megbeszéljenek bizonyos kérdéseket." - Képünkön a Zöldy Pál által szervezett egyik önismereti "férfisátor" résztvevői E folyamatban mi jelent újabb nagy fordulatot? - Az a "pillanat", amelyet sokan ismerünk már, akik elhagytuk a negyvenedik évet: a döbbenet az Élet Delén, amikor férfiak-nők egyaránt rájövünk, hogy "én tulajdonképpen nem is ezt akartam". Nem ez volt, amiről álmodtam... Ez az élet közepének krízise. A női méltóság itt épp a bánat elfogadása; az értékelés méltósága, hogy szembe tudjon nézni a dolgokkal. A belátás méltósága: ezt vállalom... ennyire futotta... ilyen magasságig vagy mélységig tudtam eljutni... Ha jól hordta ki ezt a krízist, igazából ezután jön a nő életében az erő méltósága, mert ilyenkor pozitív értelmű keményedés, erősödés következik. Határozottabbakká, nyugodtabbakká válnak, letették a biológiai terhet... Fölnevelték a gyerekeket... Nagyon sok nő beleragad az anyaszerepbe, és nem mer kilépni belőle. Pedig ez a gyereknek is egyre kellemetlenebb: "Hát már fölnőttem, hagyjál engem békén!" De azért az anya ott sertepertél körülötte, ahelyett, hogy saját életéhez fordulna, hiszen már teljesítette gyönyörű feladatát - most már ő jön... Értelmezni tudja az életét, visszatekinthet, és megkapja az erőt. Az erős nők azért méltóságteljesek, mert ugyanazt az erőt kapják meg, amelyet a férfi már tizenhat éves korában. De a nő annyi szenvedésen és nehéz helyzet elfogadásán megy keresztül életében, hogy nála addigra megtisztul, pozitív lesz ezeknek az erőknek a használata... Ez az "életerős" nő nagyon fontos mintakép, ugyanekkor a párja jó esetben ekkorra "meglágyul", megszelídült férfi lesz... Ha ezek a folyamatok, állomások összecsengenek, találkoznak a házasságban, akkor nagyon meghitt kapcsolatuk lesz, és gyönyörű éveket töltenek együtt... Ehhez persze az is kell, hogy a férfi a maga útján ugyanúgy kihordja az ő egészen más kríziseit... Mi következik a nő életének utolsó szakaszában? Amikor a nő - a bűnbánat és megbocsátás szűrőin áthaladva - eljut az "öreg szüle" méltóságára: megenged, mesél, segít, ha kell, vezet, ha kell, követ. A "Nagy anya" válik belőle, akit ma félreteszünk - a nagyanya a mai embernek már nem kell - pedig ő nagy anya! Az anyánál "följebb" van. Ő már sokat tud... Ő már mindent tud. Madocsai Bea magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.05/13.html