Óriási nyomás nehezedik a nőkre az utóbbi évtizedekben. Nem elég, hogy az önmegvalósítás rögös útját járva folyamatosan egyensúlyozniuk kell a család és a munka között, naponta kell szembesülniük a média sugallta ideális nőképpel, amihez igazából semmi közük. Ebben a nyomasztó lélektani helyzetben sokat tanulhatunk a népmesék történeteiből, szimbólumrendszeréből.
Hogyan avatnak be a mesék a nőiség titkaiba? Hogyan mutatnak rá ösztönös női természetünk elfojtására, visszaszorítására, kifosztására? Hogyan érthetjük meg világukból saját belső, ősi természetünket?
Az ősi tudás megelevenítése saját nőiességünk védelmében már régóta várat magára, ezért hasznos, ha gyökereinkből, a nőiség archetipikus meseszövegeinek vallatásából indulunk ki. Indokolt ez ma, amikor azt látjuk, hogy az idők során az ösztönös női természet lelki vidékei természetellenes ritmusokba kényszerültek. Ahogyan erdeink élőlényei és bolygónk vadonjai eltűnnek, egyre kevésbé vagyunk képesek megérteni saját belső természetünket. Nem halljuk már csalhatatlanul megérzéseinket, a játékosságot, az odaadás nagyfokú képességét, nem hiszünk intuícióinkban, deformált képünk van saját női életszakaszainkról, viselkedésünkről, a női tudásról és az alkotó tűzről.
ŐSI NŐTÍPUSOK, KLASSZIKUS SZEREPEK
A klasszikus női szerepek olyan női őstípusok népmeséinkben, amelyek a hozzájuk kapcsolódó képekkel, élményekkel, tapasztalataikkal, tulajdonságjegyeikkel együtt évszázadok távolából is közös női lelki mozgatóerővel bírnak. Ezek az őstípusok koronként más-más, vagy éppen sokszor meglepően hasonló képekben, szerepekben, kulturális szimbólumokban öltenek testet az őket hordozó közösségben, ezért az egymást követő nemzedékeknek örök mintaként szolgálnak. Olyan gondolkodás-, kifejezés- és cselekvésmód kötődik hozzájuk, amellyel megjelenítik önmagukat, a közösséget és az egyént, a férfit és a nőt. Carl Gustav Jung, a 20. század egyik nagy hatású pszichológusa feltételezte, hogy az emberi lélekműködés Freud által feltárt tudatalatti rétegeihez hasonlóan létezik az emberiség közös kollektív tudatalattija is. Ezeket a közös élményeket, magatartásmódokat, lelki tényeket nevezte el archetípusoknak, amik
új és új képekben keresik a kifejezési formájukat. A királykisasszony, a háziasszony, az anya olyan visszatérő képi motívumok meséinkben, amelyek feltárják a nőről, a hagyományos női szerepekről való gondolkodást.
A KIRÁLYNŐ
Klasszikus jelentésében a szépség és a hatalom megtestesítője, a megközelíthetetlen nő sajátos típusa, aki gőgös tekintettel néz le környezetére. A királynő nem tud változatos lenni, ez a szerep a szépségéből és a távolságtartásából táplálkozik, ezért nem engedi meg, hogy egyszerű, hétköznapi dolgokban is örömet érezzen magányossá váló viselője. Boldogtalanságának és minden szenvedésének az oka az, hogy az ego semmit sem hajlandó tenni a boldogságáért.
ŐSI NŐTÍPUSOK, KLASSZIKUS SZEREPEK
A klasszikus női szerepek olyan női őstípusok népmeséinkben, amelyek a hozzájuk kapcsolódó képekkel, élményekkel, tapasztalataikkal, tulajdonságjegyeikkel együtt évszázadok távolából is közös női lelki mozgatóerővel bírnak. Ezek az őstípusok koronként más-más, vagy éppen sokszor meglepően hasonló képekben, szerepekben, kulturális szimbólumokban öltenek testet az őket hordozó közösségben, ezért az egymást követő nemzedékeknek örök mintaként szolgálnak. Olyan gondolkodás-, kifejezés- és cselekvésmód kötődik hozzájuk, amellyel megjelenítik önmagukat, a közösséget és az egyént, a férfit és a nőt. Carl Gustav Jung, a 20. század egyik nagy hatású pszichológusa feltételezte, hogy az emberi lélekműködés Freud által feltárt tudatalatti rétegeihez hasonlóan létezik az emberiség közös kollektív tudatalattija is. Ezeket a közös élményeket, magatartásmódokat, lelki tényeket nevezte el archetípusoknak, amik
új és új képekben keresik a kifejezési formájukat. A királykisasszony, a háziasszony, az anya olyan visszatérő képi motívumok meséinkben, amelyek feltárják a nőről, a hagyományos női szerepekről való gondolkodást.
A KIRÁLYNŐ
Klasszikus jelentésében a szépség és a hatalom megtestesítője, a megközelíthetetlen nő sajátos típusa, aki gőgös tekintettel néz le környezetére. A királynő nem tud változatos lenni, ez a szerep a szépségéből és a távolságtartásából táplálkozik, ezért nem engedi meg, hogy egyszerű, hétköznapi dolgokban is örömet érezzen magányossá váló viselője. Boldogtalanságának és minden szenvedésének az oka az, hogy az ego semmit sem hajlandó tenni a boldogságáért.
Nemcsak hiszi, de meg is van győződve arról, hogy körülötte forog a világ, hogy sokkal többet ér az átlagnál, ezért elvárja, hogy mások boldogítsák. A királynő elfogadja, hogy neki nem kell tennie azért, hogy az emberektől figyelmet kapjon, ezért nem is tanulja meg, hogy egy kapcsolat kialakításához valójában két "nyitott ember" szükséges. Mivel azt is természetesen éli meg, hogy az ő világába belépnek a férfiak, nem tud nyitni. Ráadásul egy idő után már nem is a férfi érdekli, csak a saját elvárásai, csak a koronája. Mivel sosem kellett fáradnia a férfiak figyelméért, ezért az odaadást és a megértést úgy éli meg, mintha megalázkodna, azt hiszi, hogy ezzel a magatartással elveszti vezető szerepét, és más fogja őt irányítani.
A DOLGOS LEÁNY, A JÓ FELESÉG, A JÓ HÁZIASSZONY
A másik klasszikus női szerep népmeséinkben a dolgos lány, akiből jó feleség, jó háziasszony válik - a legtöbb ember fejében így jelenik meg az átlagos nő. A klasszikus feleség, élettárs nem feltűnően szép, legalábbis nem érzi magát annak, mert élete a létbiztonság körül forog. Ebben a szerepben a nő akkor érzi jól magát, akkor tudja a legtöbb energiát felvenni, ha a lehető legnagyobb hátteret tudhatja magáénak. Az, hogy mit is jelent számára a létbiztonság, típusonként és egyénenként is más: valakinek anyagi, valakinek inkább érzelmi biztonságra van szüksége vagy mindkettőre.
A DOLGOS LEÁNY, A JÓ FELESÉG, A JÓ HÁZIASSZONY
A másik klasszikus női szerep népmeséinkben a dolgos lány, akiből jó feleség, jó háziasszony válik - a legtöbb ember fejében így jelenik meg az átlagos nő. A klasszikus feleség, élettárs nem feltűnően szép, legalábbis nem érzi magát annak, mert élete a létbiztonság körül forog. Ebben a szerepben a nő akkor érzi jól magát, akkor tudja a legtöbb energiát felvenni, ha a lehető legnagyobb hátteret tudhatja magáénak. Az, hogy mit is jelent számára a létbiztonság, típusonként és egyénenként is más: valakinek anyagi, valakinek inkább érzelmi biztonságra van szüksége vagy mindkettőre.
A dolgos lány törekszik az állandóságra, fontosak számára a hagyományok: mindenáron igyekszik fenntartani a jól megszokott életet. A belőle kialakuló jó feleség problémája abból fakad, hogy képtelen megélni lénye teljességét a visszafogottság és az elvei miatt. Pedig ő is tele van értékkel és megvalósulásra váró tervekkel, de ezeket annyira elfojtja magában, hogy elhiszi, számára a négy fal, a konyha és a hálószoba között zajló élet kielégítő. Csak néha akar kitörni. A háziasszony archetípus gyűlöli és megveti a királynőket, mert úgy látja, hogy olyan dolog miatt van sikerük, amiért nem dolgoztak meg, ezért gyakran bírálja a dekoratív nőket. A "jó feleség" soha nem tud belefeledkezni az örömbe, mert valójában a körülötte lévők reakcióit lesi, figyelme nem önmagára, hanem a többi emberre irányul.
Ha ebből a szerepből a nő szeretne kasztot váltani, újabb álarcokkal igyekszik kibújni a bőréből. Mindig játszik, erőltetetten nevet, minden sztorit egy kicsit kiszínez, zavarja a többi ember felszínessége, sőt dührohamot kap mások tehetetlensége láttán, mert belül ő is saját tehetetlenségének a foglya. Ez a személyiség könnyen felismerhető kiszámítható józanságáról, és arról, hogy sosem képes elveszteni a fejét, bár belső bizonytalansága miatt hajlamos a féltékenységre, mások hibáztatására.
AZ ANYA: ÉDESANYA, MOSTOHA – A BÖLCS IDŐSEBB NŐ HIÁNYA
Az anya az ősi eredet, a nőiesség, az életerő, a termékenység és a természet szimbóluma, a szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója. A keresztény hagyományban az anyaistennő gondoskodó, védelmező funkciója Szűz Mária, az Isten anyja kultuszában él tovább. A magyar népköltészetben jellegzetes attribútumai: a víz (mint kaotikus ősanyag), a föld (a termő és a pusztulás után mindent elnyelő anyaföld), a barlang, búza, edény, gyümölcs, termés… A virágzó, termő fák, ágak, valamint a hegyek, amelyekből az éltető források erednek, szintén utalhatnak rá.
Az anya az ősi eredet, a nőiesség, az életerő, a termékenység és a természet szimbóluma, a szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója. A keresztény hagyományban az anyaistennő gondoskodó, védelmező funkciója Szűz Mária, az Isten anyja kultuszában él tovább. A magyar népköltészetben jellegzetes attribútumai: a víz (mint kaotikus ősanyag), a föld (a termő és a pusztulás után mindent elnyelő anyaföld), a barlang, búza, edény, gyümölcs, termés… A virágzó, termő fák, ágak, valamint a hegyek, amelyekből az éltető források erednek, szintén utalhatnak rá.
Népmeséinkben az anya figurája kétféle: egy jóságos, általában halott anya és egy gonosz mostoha képében jelenik meg. A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra, hogy a szüleikről alkotott képet a jóakaratú, illetve fenyegető aspektusok szerint kétfelé bontsák, mert így töretlenül élvezhetik a jóakaratú fél pártfogását. Ha az anya valamit megtagad gyermekétől, könnyen átváltozhat kegyetlen mostohává, noha leggyakrabban a gyermek legfőbb gondozója és védelmezője.
A női élet lehetséges korszakai és stádiumaiban elvégzendő feladatai
0–7 éves kor: a test fejlődésének és a képzelőerő megőrzésének kora. Megszületünk, s ahogy belépünk a világba, attól kezdve táplálékra, melegre, gyengédségre és szeretetre van szükségünk. Ha ezt megkapjuk, akkor ez a biztonságérzés ősbizalommá érik bennünk, amit soha többé nem fogunk elveszíteni. Életünk végéig ebből a forrásból merítünk erőt.
A női élet lehetséges korszakai és stádiumaiban elvégzendő feladatai
0–7 éves kor: a test fejlődésének és a képzelőerő megőrzésének kora. Megszületünk, s ahogy belépünk a világba, attól kezdve táplálékra, melegre, gyengédségre és szeretetre van szükségünk. Ha ezt megkapjuk, akkor ez a biztonságérzés ősbizalommá érik bennünk, amit soha többé nem fogunk elveszíteni. Életünk végéig ebből a forrásból merítünk erőt.
7–14 éves kor: az ész és a fantázia szétválasztása, az álmok erejébe vetett bizalom kialakulása, az álmodozó lányka kora. Hamarosan rájövünk, hogy ezt a világot csak akkor lehet túlélni, ha alkalmazkodunk, ha megtesszük, amit elvárnak tőlünk.
14–21 éves kor: a nőiség, az új test, az érzékiség kibontakozása és védelme. Ebben az időszakban felébred testünk, és jelzi, hogy saját szükségletei vannak. A környezet visszatart, lelkileg, szellemileg még nem vagyunk feltétlenül érettek a megfelelően jó döntésekre, ezért különösen nehéz időszakot élünk át. Felébred társaságigényünk, másoktól, a másiktól várjuk az elvesztett egység mennyei állapotát újra megtalálni.
21–28 éves kor: az új élet, új világok felfedezése, a társsá válás folyamata. Megérünk a szerelemre, s belevetjük magunkat a romantikus szerelmi kapcsolat(ok)ba. Átéljük azt az intenzív élményt, hogy testi/lelki szinten futó bepillantást nyerhetünk a teljességbe. Komoly fájdalmak árán rájöhetünk, hogy a szerelem nem tud megváltani saját sérüléseinktől, hiányainktól, csupán időlegesen elfedi azokat. Itt kezdődik el a munka magunkon és kapcsolatunkon!
28–35 éves kor: az anyaság kora: az én és a másik anyai gondozásban részesítése. Legtöbben meghalunk, még mielőtt ezt, és az utána következő korszakokat spirituális mélységében megélnénk. Szerepeket ugyan másolunk, de nem leszünk igazán felnőttek, csak egyszerűen, minden tiltakozásuk ellenére is másoljuk őket, és megöregszünk. A spirituális anyaság kora az, amikor megtanulunk önállóan és felelősségteljesen, az egész érdekében munkálkodni.
35–42 éves kor: a keresés kora: kitüntetett az én keresése. Egészségesek vagyunk, talán boldog házasságban élünk (vagy nem), és még a szakmánkban is sikeresek lehetünk. Mégsem vagyunk elégedettek, felbukkan bennünk a kérdés: ennyi volt az egész? Alaposan végiggondoljuk az életünket, lehetőségeinket, és akarva-akaratlan kétségek gyötörnek, válaszokon törjük a fejünket.
42–49 éves kor: a korai öregasszonyság kora, a belső világ felé fordulás: az ősanyává válás folyamata, mások bátorítása. Megkérdezzük magunktól, hogy milyen is volna az a teljes, igazi élet? Rádöbbenünk, hogy a maguk idejében nagy jelentőségűnek vélt dolgok alaposan megfakultak, elvesztették a jelentőségüket. Másként nézünk magunkra és a többi emberre. Egyre sikeresebben gyakoroljuk a feltétel nélküli szeretetet. Elfogadókká válunk!
49–56 éves kor: a mélybeszállás kora: szavak és rítusok megismerése, az eddig tanultak új formába öntése, átértékelése. Érdeklődésünk középpontjába saját spirituális fejődésünk kerül, ez életünk legfőbb tartalma és értelme.
56–63 éves kor: az egyensúlyteremtés kora: a világ és a még elvégzendő külső/belső munka közti választás. Azt is megkérdezzük magunktól, hogy mi rejlik még bennünk, amit érdemes lenne a felszínre hozni. Milyen feladatunk van még az életben a senki más által nem járható utunkon, amit csak nekünk kell megtennünk?
63–70 éves kor: az áttetszővé válás kora: a védekezőrendszer sűrű rétegei egyre vékonyabbá válnak, mígnem átragyog rajtuk a puszta lélek. Egyik korlátot a másik után szüntetjük meg, míg énünk illúzióját fel nem oldjuk.
70–77 éves korig: a ködlények kora: az élet szövedékének megértése és a dolgok feltétel nélküli elfogadása, a hálaadás korszaka. Elfogadjuk, hogy mindig az a legjobb hely számunkra, ahol éppen vagyunk, mert innen tudjuk megtenni a következő lépést.
77 éves kor fölött: az éteri lét kora: nagyobbá válnak a kis dolgok, kevés beszéd, több létezés, az időtlenség, a ráncokon átütő fényesség kora. Már nem mi cselekszünk, hanem rajtunk keresztül történnek a dolgok. Már minden pillanatban a célban vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése