2016. március 11., péntek

Az anyaság az egyik legtiszteletreméltóbb állapot a régi magyaroknál




A teremtés megismétlődését látták a születésben, és az anyára is úgy tekintettek, mint aki a teremtés titkának közelébe jutott, s aki ebből következően nem csupán védelmezettje, hanem megtestesítője is az eredeti egység kettétörésekor létrejött
égi, szellemi, atyai minőség mellett létező földi, testi, természeti, anyagi,
mint anyai minőségnek, elvnek.

Ez a titokzatos kapcsolat a magyar nyelvben is kifejeződik az anya - anyag szavak (a latin mater - materia mintájára a nyelvújítás korában megalkotott) összefüggésében.
(Az anya szóval kapcsolatot mutatnak még a leány-lány, az ángy, a nyanya, a banya és az anyó, anyós szavaink is.
Egy másik, anya jelentésű magyar szótő, a régi em- rejlik Emese, Emőke, Emőd neveinkben
és emlő szavunkban is.)

Ahogy a teremtés folyamatában a férfi minőségű szellem mellett az anyagi, természeti oldal,
mint az isten női fele jelenik meg, úgy valósul meg ez a misztérium azáltal, hogy az égből
érkező léleknek az anya ad testet. A mitikus hősök anyja földi, apja égi eredetű, mint Álmos születésének mítoszában Emese és az őt megtermékenyítő égi Turul madár.
Az anyaság, a szülés, az élet teremtése, mint a férfiak számára ismeretlen vallásos élmény a
nő számára beavatás: megjelenik benne egy olyan, a köznapin túlmutató teremtő mozzanat,
ami az anya számára is egy magasabb minőséggel, női istenanyával való azonosulást teszi lehetővé.

Az anyaggal tehát szoros kapcsolatot mutató női teremtő princípium Földanyaként is
megjelenik. Az anya szülőképessége is összefügg a föld termőerejével, hiszen ami az anyagi alkotórészt illeti, minden a föld méhéből ered, és belé tér vissza. A vetést egykor megtermékenyítési szertartásként élték meg, a magot úgy szórták a majdan tápláló,
az életet, a búzát adó anyaföldbe, mint mindeneket szülő anyába.
A bölcs, mindeneket segítő Földanya az, akit a mesehősnek "öreganyám"-nak kell szólítania,
hogy elnyerje jóindulatát és oltalmát, vagyis jeleznie kell, hogy felismerte a külső mögött az
örök bölcsességet, a természet erejét hordozó istenanyát.

A gyermeknek természetesebb, szorosabb a kapcsolata az anyával, és ennek a kapcsolatnak a mélyén ott rejlik a földdel való kapcsolat is. Régen úgy tartották, hogy a földre szülve
hamarabb és könnyebben érkezik a gyermek, mert az anyaföldön a Földanya fogadja.
Születése után mindenképpen a földre fektetik a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett
első lépés. Jelképes értelmű az is, ahogy kezdetben a Földanyához való sokkal szorosabb
kötődést láthatjuk a kisgyereknél, aki kezdetben ugye fekszik, majd mászik a földön,
s amikor már eléggé biztonságosnak érzi a Földanyával való kapcsolatát, amikor már "megalapozta magát",
akkor kezd felegyenesedni, az ég irányába, az égi teremtő Atyaúristen felé nyúlni, indulni,
hogy minél inkább felülről legyen képes rálátni a dolgokra, hogy egyenes gerinccel felfelé törekedve végül visszajusson az égbe, önmaga legmagasabb állapotába.
Az ember az egyetlen lény, aki képes így túlemelkedni az egysíkú, földi létezésen.

Az őshitben az Atyaúristen mellett az Anyaistennőnek legalább akkora szerepe volt,
ezt bizonyítja a magyarok máig jelentős Boldogasszony-kultusza.
Ez a termékenységadó, gazdagságot biztosító, védelmező, házat-hazát óvó anyai istenség a
magyar hitvilágban a Világfában élő, vele voltaképpen azonos Boldogasszony, ami az égen Tejútként jelenik meg. A mítoszok szerint a Tejút úgy keletkezett, hogy a mitikus ős,
mint Árpád anyja melléből szökött a tej az égre. Az anyatej is ezt az isteni erőt közvetíti.
Fehérlófia háromszor hét évig szopott, hogy azután próbára tegye erejét. Régen valóban úgy gondolták, hogy a hosszú ideig tartó szoptatás ad a leánynak szorgalmat, a fiúnak vitézséget.

Boldogasszony a házasság, terhesség, szülés pártfogó istensége.
A magyaroknál az anya várandós: várja a gyermekét, áldott állapotban van, mert
Boldogasszony termékenységhez juttató áldása van rajta. Boldog (vagyis szent) állapotnak is nevezték a gyermeket váró (Isten ments, hogy terhes legyen!) asszony állapotát, akivel
gyengéden is bántak, mivel Boldogasszony védelmezi, az anya pedig őt képviseli, jeleníti meg
 a neki kijáró tisztelettel az emberek világában. Gyalázatos embernek tartották, aki kezet emelt ilyenkor a feleségére. A nők közül a hagyományos társadalomban az került méltó és
megbecsült helyére, aki utódot hozott a világra, gyermeket szült, anya lett.

A viselős asszony védtelenebb az ártó erőkkel szemben, ezért kifordítva hordja az ingét,
hajába piros szalagot köt. A szülő nő régen a Szent Bába, Szülőboldogasszony oltalmába
ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében.

Korábban, a nomád időkben szülősátorban különült el a családjától, mert rájuk is veszélyesek lehetnek az ártó, gonosz lelkek, amelyek körülveszik a másállapotos nőt, a gyermekágyas
anyát és gyermekét. Boldogasszony védelmét biztosította a piros, élet s a tűz színét jelképező, rontáselhárító hatású szalag viselése mellett az erre az időre alkalmilag összeácsolt és
szemmel való rontástól óvó cifra sátorlepedővel is elfüggönyözött Boldogasszony ágya,
amelyet az anya a szülés után szertartásosan foglalt el. Piros kendőt tettek az ágy elé is és a
bába ilyenkor megkérdezte az anyától: "Hova mégy?" "A Boldogasszony ágyába", válaszolt ő,
 s így ment ez háromszor.

Az anya mindvégig fejkötőt viselt az ágyban, hiszen lelkének, az íznek az a székhelye, ott a legvédtelenebb. A gyermekágyas anya és a csecsemő negyven napig maradt Boldogasszony ágyában, ezalatt a bubalátogatóba érkező komák látták el élelemmel. Az anya elvonulását a negyven nap elteltével az avatás szertartása során oldották fel. Őt magát és gyermekét füsttel
és tűzzel tisztították meg, a lángok fölött átemelték őket, s csak ezután szedhették szét ágyát, mikor már megszűnt felettük a gonosz hatalma.

Boldogasszony mint természetfeletti gondviselő védi tehát az anyát és gyermekét, és az ő
tisztét veszi át, viszi tovább vele azonosulva az anya, hiszen az ő feladata a gyermek számára felnövekedéséhez védelmet biztosítani. (Az ízek közül az édes az, ami a növekedést elősegíti,
 s az anyát nevezik elterjedt, kedvelt szóval édesanyának is!) A fejletlenül, betegesen született, ideges, folyton síró gyermeket jelképesen újra átvezetik a szülésen, például az anya két lábát jelképező kétágú fa között adják át, hogy a Boldogasszony-Világfát, Anyaistent is megjelenítő
fa által egészségesen újraszülessen.

A hagyományos parasztcsaládban a gyermekkel felnövekedtéig a már nem munkaképes
öregeken kívül nagyrészt csak az anya foglalkozott, ő látta el, etette, ruházta, nevelte.
Ő, vagy saját édesanyja, a nagyanya készítette el a lánygyermek kelengyéjét.
A fiú megóvása arra kötelezte az anyát, hogy mikor az házasulandó korba lép, megakadályozza körülötte a lányok bűbájoskodását. Erre már az újszülött első fürdetésekor figyelt,
és ezért az apa csizmakapcáját tette a fürdővízbe. A záró praktikák közé tartozott, mikor a leánykérőbe induló fia után sótörő botot hajított, hogy szerencsével járjon, majd egyértelmű utalásként, szótlan jókívánságként a fát a sótörő mélyébe dugta. Ha viszont elkísérte a fiát, ugyanezzel a bottal a lányos háznál titokban megütötte háromszor a sarkot, mert úgy tartották, a kiszemelt jövendőbeli nem tud így ellenállni a kérésnek. Döntő szerepe a házasság létrejöttében olykor még abban is állt, hogy néhol ő kérte meg fia számára a leány kezét.

Az anya a mesékben is legtöbbször a hős útjára bocsájtójaként jelenik meg, aki a kapott
bölcsesség szimbólumaként hamubasült pogácsát ad útravalóul világgá induló fiának.
Máshol az anya az emberi lélekben elszabaduló ösztönöket jeleníti meg, aki Boldogasszony,
mint anyaistennő ellenképeként a sárkányok alvilági anyja, olykor az Alvilág feje, boszorkány, s anyaként áll bosszút a hősön megölt gyermekeiért. Egy másik mesében az anya egyedül él
fiával az erdőben. A fia vadászat közben rátalál a sárkány várára, legyőzi a sárkányt és elzárja. Anyja azonban a tiltása ellenére kiszabadítja, szerelembe esik vele, és elhatalmasodó
szenvedélye nyomán erősödő gonoszsága egészen odáig vezeti, hogy fia elpusztítására tör.

Az anyai természet, az anya archetípusának sötét oldala jelenik meg a mesebeli mostohában
és a banyában is. Az anya eképpen egyrészt a szülés és szoptatás által az élet, a földi létezés eredője és fenntartója, aki mikor a lelket rábízzák földi, anyagi testet teremt neki, de alakjában a teremtés egyesül a pusztító aspektussal is, hiszen aki életet ad, azzal a kezdettel a véget, a meghalás folyamatát is elindítja. Innen nyelvünk legősibb rétegeiből az öl szó jelentéseinek összefüggése és az anyaöl kifejezés mélyebb értelme. Az anya a forrása mindannak tehát,
ami él-hal...

Más mesékben a transzcendens, halálon is túlmutató anyai szeretet jelenik meg úgy,
hogy az anya halála után is segíti gyermekét: sírján fa nő, melyben az anyai szellem tovább
él - mint Boldogasszony a Világfában! - és aranyalma terem rajta, amit csak fia vagy leánya tud leszakítani. Megint máshol a kép még áttételesebb: az anya tündérré válik - a tündérek Boldogasszony Világfán lakó segítői! - és így segíti a hős sorsának alakulását.

 Csörgő Zoltán