2016. március 3., csütörtök

A női élet krízisei







Mondhatnánk, hogy a nők krízisei, válságai, problémái, amikkel az életük különböző szakaszaiban szembe kell nézniük, mindig az adott kor és társadalom függvényében jelentkeznek.
Egészen másfajta krízisekkel, válsághelyzetekkel néz szembe napjainkban egy nő, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt.
A női szocializáció nemcsak koronként, de országonként, kultúránként is különbözőképpen történik. A fejlett, nyugati, fogyasztói társadalomban – ahová egyre inkább hazánk is tartozik – a női identitás stabil megszerzése nem egy könnyű feladat. 


Bár a feminista mozgalmak álláspontja szerint a pszichoanalízis atyjaként számon tartott Freud elméletei a női szexualitás, a női fejlődés és általában a nők pszichológiája iránt meglehetősen leértékelő, a férfiakhoz képest másodrendű, mégis sokat köszönhetünk neki. Ő volt az, aki elválasztotta a szexualitást a nemektől és a szaporodástól. Freud mondta ki először, hogy nincs veleszületett nőiesség vagy férfiasság. Mindannyiunkban bennünk van potenciálisan a biszexualitás, aktívak és passzívak lehetünk, szexualitásunk nem kizárólag genitális. A nőt létrehozzák, nem születik annak. Freud kimondta, hogy akár a heteroszexualitás, akár a homoszexualitás nem velünk született, hanem fejlődési termék. Az úgymond „normális” női fejlődés már Freud szerint is „nagyon sokba kerül a nőknek” De míg az ő idejében a női szexualitást az elfojtás jellemezte, a nők a társadalomban kissé gyermeki, függő és passzív szerepbe kényszerültek, addig napjainkban – túl a szexuális forradalmon és az egyenjogúság legitimmé válásán – a nők aktívak, karrierépítők és szexuálisan felszabadultakká váltak.

Sok nő tudatosan azonosulni igyekszik az új”nőideállal”, mégis, vagy tán éppen ezért kénytelen szembenézni bizonyos nehézségekkel. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon napjainkban a nők többsége miért nem választja könnyedén, hogy például nem szül gyereket?

Különböző életciklusokban más és más feladatokkal kell a nőnek (is) megküzdenie ahhoz, hogy túljutva rajtuk, továbbléphessen. Az egyén fejlődésének egymást követő szakaszaiban Erik H. Erikson szerint szervesen gyökereznek bizonyos konfliktusok, és az új szakaszok beköszöntével felbukkanó krízisek. A krízis itt olyan fordulópontot illetve sorsdöntő életszakaszt jelöl, amelyet növekvő sérülékenység és feszültség jellemez. Kimenetele lehet a fejlődés elakadása, meghasonlottság, de forrása lehet alkotó, konstruktív erőknek is.

Mindannyian rendelkezünk egyfajta életút mintázattal, melyet tudatosan vagy tudattalanul igyekszünk megvalósítani. Ha mégsem úgy alakul az egyén élete, kénytelen ezzel a kudarccal szembenézni. Újra kell definiálnia magát és a céljait. Új identitást kell összerakni, ami illeszkedik realitáshoz. Ha ez nem sikerül, az egyén elakad. Ha sikerül, gazdagodik, erősödik a személyiség.
A fiatal felnőttkor küszöbén, a párválasztás időszakában egyre inkább a pályaválasztás kérdésére kerül sor. A „modern nő” nem (csak) férjhez menni akar, hanem „önmegvalósítani”. Teszi ezt a társadalom, a médiák és a reklámok hatására, gyakran az előző generáció rossz tapasztalatainak ismeretében. Terápiás órákon gyakran elhangzik fiatal, jórészt magasan kvalifikált nők szájából, hogy csak olyanok nem szeretnének lenni, mint az anyjuk. A szülők házasságát, mint egy rossz mintát látva, nem szeretnének anyagilag senkitől sem függni, nem szeretnének egy elvált, vagy elhagyott középkorú, küllemében lestrapált nő szerepében tudni magukat. Önmaguk definíciója tehát úgy hangzik, hogy mit nem szeretnének.(Pszichoanalitikus fogalmakkal: nem sikerült az Ödipális konfliktus maradéktalan megoldása. Kislányoknál az apáért való rivalizációt nem követte a riválissal, az anyával való azonosulás, mint a konfliktus megoldása. Helyette az apai/férfias értékek lettek vonzóak, a vele/velük való részleges azonosulás történt. ) Hogy hangzik tehát az új azonosság- tudat, az új női identitás? A saját karrier versus családalapítás napjainkban kicsit módosult. A vagy-vagy helyett az is-is megvalósításának az idealisztikus vágya fogalmazódik meg. Ez körülbelül így hangzik: Elvégzem az egyetemet, főiskolát, dolgozom, karriert építek, majd 28-32 évesen, mögöttem sok párkapcsolati tapasztalattal, kiválasztom a legjobbat, férjhez megyek és szülök egy-két gyereket. Visszamegyek dolgozni, biztos egzisztenciával rendelkezem és építem tovább a karrierem. Csinos és szép maradok, majd fiatal nagymamaként élem fiatalos életem. Az elképzelt élet-út nem mindig ilyen sima.

Fiatal felnőttkor idején, az ember – ha minden jól ment - készen áll az intimitás és a szolidalítás érzésére, vagyis képes elkötelezett társas és párkapcsolatokra. Ennek ára van, áldozatot kell érte hozni, és kompromisszumokat követel. Ha az intim kapcsolatok a függőség érzésének veszélyével fenyegetnek, szociális elszigetelődés alakulhat ki, vagy a kapcsolatok gyakori váltogatása történik. Az intimitás a bizalom, a nyíltság, a megbízhatóság, vagyis az érzelmi biztonság magas fokát igényli. A veszély abban rejlik, hogy kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget is jelent. Ha valaki sebezhető, falakat emel maga köré és elszigetelődik. Az intimitás elkerülése ebben a korban tehát megoldásnak tűnhet, de csak látszólag. Ugyan ez igaz akkor is, ha valakinek sok felszínes szociális vagy akár szexuális kapcsolata van. A gyakori váltogatás valójában az intimitás kerülésére jó, vagy arra, hogy az egyén bepótolja a serdülőkora idején elmulasztott, szexuális identitásának a megerősítését. Minden újabb kapcsolattal az önbizalmát próbálja erősíteni. Sok fiatal nő bizonytalan saját nőiességében és minden újabb kaland kezdete látszólag megerősíti nőiességében. De csak látszólag. Ha a kapcsolatok rendre elakadnak, ahogy az intimitás megjelenne, egyszer csak szembe kell nézni a valósággal. Nem képes igazán és feltétel nélkül átadni magát a másiknak Ennek felismerése okozhat egyfajta krízisérzést. Újra kell értelmezni az eddig fennen hangoztatott téziseket, vagyis az önállóság, egoizmus helyett a kompromisszumkészség, a lemondás, az elfogadás, a lojalitás kerül. Ha sikerül idejében felismerni az életkor előrehaladtával szembejövő feladatokat, ha vállalható az önismeret rögös útja, a személyiség gazdagodik és erősödik.

A nők életében a gyermekvállalás és a terhesség kérdése szintén hozhat kríziseket. Az abortusz kérdése, bár bizonyos aspektusait gyakran érinti a társadalom, a női psziché oldaláról szinte alig kap figyelmet. Aki már átesett rajta, az igyekszik elfojtani, eltörölni az élményt, vagy bagatellizálja a történteket. Mindenesetre a dolog mélységét mutatja, hogy igen sok elhárító mechanizmust indít be a személyiségben. Szembe kell nézni a nőnek azzal a ténnyel, hogy nem vállalja az anyaságot. Ha a bűntudatán nem tud felülkerekedni, a későbbi anya-képet destruktív irányba mozdíthatja. Nem ritkán a vállalt terhességek alatt bekövetkező spontán vetélések hátterében a korábbi abortuszok feldolgozatlan bűntudata és emiatt keletkező tudattalan öndestrukció áll.

Funkcionális meddőség esetén (testileg minden rendben van, mégsem esik teherbe) is találkoztam a praxisomban olyan nővel, aki egy viszonylag hosszú pszichoterápia során tudta csak elmondani, hogy meg van győződve arról, hogy meddőségének oka 17 éves korában „elkövetett bűne”, egy abortusz. Úgy érezte, hogy nem lehet jó anya ekkora vétség súlya alatt. Miután el tudta gyászolni, meg tudta siratni korábbi magzatát, képes volt empatizálni és megbocsátani magának, sikerült megtartani a következő gyermekét.

A teherbeesés és a terhesség időszaka szintén egy komoly fordulópont. A saját testhez való viszony átértékelődik, el kell fogadni a változásokat, a „torzulásokat” a gyerek érdekében. Azok a nők, akiknek nemcsak serdülőkorukban, hanem később is problémát jelentett saját testük elfogadása, nehezebben élhetik át ezt az időszakot.

A szexuális vágyat a saját testhez fűtődő viszony is nagyban befolyásolja. Mivel a szex utáni vágyat nem kizárólag a nemi hormonok befolyásolják, hanem a saját testhez, az anyasághoz való viszony is, átmeneti krízist élhet át az a nő, aki úgy érzi, nem kívánja már a szexet. Aki örömmel fogadja növekvő alakját, nagyobb melleit és nem ijed meg pár plusz kilótól, annak szexuális gátlásai is ritkábban jelentkeznek. Mer csábító, kezdeményező lenni és a párja is kívánatosabbnak fogja látni, mint azt a nőt, aki gátlásaival küszködik, aki nem mer meztelenül mutatkozni sem a párja előtt, sem a tükörben. Néhányan bűntudatot éreznek nemi vágyaik miatt, mert azt gondolják, hogy nekik már az anyaságra kellene csak gondolni. Ilyen esetben átmenetileg felülíródik a női identitás (azonosság tudat) és helyébe lép az anya – kép. Persze átmenetileg csökkenhet a nemi vágy a terhesség ideje alatt, de ha gondozzák, és foglalkozunk vele, idővel visszatér. Mindezek megoldása új perspektívákat nyithat egy pár életében. Terhesség idején előtörhetnek mindazok az elfojtott félelmek és szorongások, amelyek az anya-képhez kötődnek. Sok nő újraértékeli terhessége idején a saját anyjával való ambivalens kapcsolatát. Ha ez sikerül, konstruktív irányba mozdulhat a saját anyjához és önmaga anyaságához való viszony.
Mivel napjainkban – különösen nagyvárosokban - szinte eltűntek a többgenerációs családok, a szülés után az anyák hirtelen magukra maradnak a tapasztalatlanságukkal és a félelmeikkel.

A szülés utáni depresszió szintén egy átmeneti kritikus állapotra utal. A hátterében valószínűleg egy idealizált anyakép áll, amelynek képtelenség megfelelni. Emiatt szorongást, bűntudatot érez, ami még inkább arra sarkallja, hogy próbáljon „tökéletes anya” lenni. A kitűzött cél irreális. A pszichológia az „elég jó anya” kifejezést használja, mint maximálisan elérendő célt az anyaságban.

A bűntudat kialakulása mögött gyakran a szülőben feltörő és számára elfogadhatatlan harag érzése áll. Azt gondolván, hogy a „tökéletes anya” nem érezhet haragot a csecsemője felé, igyekszik elfojtani magában ezt a, különben teljesen természetes emberi érzést. Mivel az elfojtás nem lesz tökéletes, helyette más utat talál magának, más formában nyilvánul meg. Bűntudatban, kényszerességben, lehangoltságban, örökös aggódásban. Talán leggyakrabban feszültség, irritáltság formájában jelenik meg, vagy mély depresszióban Ez a napokig, hetekig tartó feszültség érzelmi és fizikai levertséget, ingerültséget vált ki mindenkivel, még saját magával szemben is. Nem könnyű időszak, de nagyon sokat lehet benne fejlődni. Lassan megerősödik az anyaságban való bizalom, látva, hogy a gyerek nő és egészséges. Az értelmiségi pályán dolgozó nők esetében gondot okozhat a gyermekszülés után fellépő aszimmetrikus helyzet: a férj továbbra is dolgozik, a nő kénytelen egy időre szüneteltetni a karrierjét. Újra kell definiálni a családi szerepeket, ami a pár mindkét részéről komoly erőfeszítést igényelhet.

Azoknál a nőknél, akik engedve a kor szellemének, a modern, önmegvalósító „singi” nők életét élik, 30-40 éves kor körül beindul a „ketyeg a biológiai óra” krízise. Általában hirtelen jelentkezik, sokan nem is értik, mi történt velük. Egyszerre rádöbbennek, hogy elszállt felettük az idő, és még nincs gyerekük. Valahogy mindig olyan távolinak látták ezt az időt, most pedig egyszer csak itt van. Napjainkban is sokan úgy tartják, hogy a női teljesítmény, alkotókészség a gyerekszüléskor éri el a csúcspontját. Nem ritkán hallani karrierjükben rendkívül sikeres nőktől, hogy az életük fő produkciójának a gyermekeiket tartják. Ez az időszak az, amikor cselekedni, dönteni kell. Gyakran éppen az okoz krízist, hogy döntéskényszerben érzik magukat a nők. Úgy érzik, ha változtatni akarnak valamit az életükön, azt most kell megtenni, különben már sohasem tehetik meg. A sürgetettség érzése szinte pánikszerűen jelentkezik, az idő érzékelése megfordul. Eddig úgy tekintettek az életükre, mint lehetőségekkel teli útra, amelynek a felderítése még előttük áll, mostantól azt kell vizsgálni, ami még hátravan. Ugyanakkor lehetőség is, hogy betekintsenek önmagukba, vágyaikba, képességeikbe és lehetőségeikbe. Az önvizsgálat, önismeret vágya gyakran éppen ebben az életkorban éled fel, mozgósítva a személyiség rejtett tartalékait. Az időszak megoldása az illúziókról való lemondás is lehet. Szembe kell és lehet nézni azzal a ténnyel is, hogy gyerek nélkül is lehet boldogan élni. Azok, akik munkájuk, társas kapcsolataik révén ki tudják terjeszteni saját személyiségüket, könnyebben túl tudják magukat tenni a jövőtől való szorongáson. Ha ezen a korszakon sikerül túljutni, akár gyerekkel, akár anélkül, egy konszolidációs időszak következik, amelyben a nők többsége kapcsolataiban, munkájában kiegyensúlyozottabbnak, boldogabbnak érzi magát.
47-55 éves kor körül a nőknél megszűnik a menstruációs ciklus ezzel együtt a gyermekszülési képesség is. Ezt az időszakot klimaktériumnak vagy más néven menopauzának nevezik. Ez az időszak sokféle testi és lelki változással jár együtt. Figyelemre méltó tény, hogy nem minden nőben figyelhetők meg a klimax klasszikus tünetei. A nyugodt, kiegyensúlyozott nők között gyakrabban fordul elő, hogy a klimax alig okoz tüneteket. Gyakran egybe esik a gyerekek kirepülésével, a fészekelhagyással, aminek következménye lehet, hogy a párnak újra kell definiálni kapcsolatát. De lehetőség is arra, hogy az ember meglévő energiáit már ne csak a gyerekeire, hanem önmagára, kapcsolataira, hobbijaira is szentelje.

Klimax idején sérülhet a női identitás is, ha fiatalabb korban túlságosan hangsúlyozott volt a külső szépség, a fizikai vonzerő. Napjainkban a női identitás egyre inkább a jó külsőre, a szépségre épül, éppen ezért súlyos önértékelési zavarok jelentkezhetnek a klimaxos nőknél. Egyre gyakoribbak a medicina által felkínált „megfiatalító” plasztikai műtétek. A szépségipar és a kozmetikai sebészet technikáinak fejlődése és egyre nagyobb elérhetősége is nagyban hozzájárul a külsővel való krónikus elégedetlenséghez. Ez aztán visszahat ezen technikák fejlődésére, fenntartva ezzel a keresletet irántuk. Az illúziót ti. fiatalabb vagyok - ideig-óráig valóban megadják, de inkább nehezítik az idő múlásának az elfogadását és ezzel együtt az ifjúság elengedését. (Érdekes adat: a kozmetikai sebészeti betegek 20 %-a ma is „visszajáró!) Ha sikerül ezeket a változásokat elfogadni, beletőrödni az idő múlásába, új távlatok nyílnak. Gyakran ekkor válik elkerülhetetlenné és szükségessé, hogy az ember rendbe tegye a személyiségének és családi, baráti kapcsolatainak olyan zavarait, amelyeket régebben elhanyagolt és igyekezett nem észrevenni. Ha sikerül új öndefiníciót találni, elfogadni magát, mint egy középkorú nőt, előtérbe kerülhetnek a személyiség rejtettebb oldalai. Ilyen a másokon való segítés, gondoskodás igénye, a fiatalabb nemzedék támogatása, hogy céljait elérje. Képessé válhat arra, hogy a fiatalokkal – gyermekeivel és kollégáival – ne rivalizáljon, hanem legyen inkább büszke rájuk. 



Bokor Judit : A női élet krízisei – II. Az abortusz
Sok nő számára ismerős az a szorongás, amely akkor jelentkezik, ha a menstruációja elmarad. Napjainkban is, dacára a felvilágosító óráknak és a fogamzásgátló tablettáknak, gyakran megtörténik, hogy a nem tervezett teherbeesés mégis bekövetkezik. Bár két embert érint az esemény, - egyedül nehezen menne - a döntés és a felelősség mégis mindig a nők kezében van. Természetesen a fiúkat / férfiakat is megérinti a beavatkozás - már amennyiben tudomást szereznek róla - mégis lelkileg és főleg testileg nagyobb áldozatot követel a nőktől. Még azok a nők is, akik intellektuálisan belátják, és normáik alapján egyetértenek a terhesség megszakítással, gyakran kénytelenek szembesülni azzal, hogy lelkivilágukban törést okoz az abortusz.

A terhességmegszakadások, akár spontán módon történnek, akár mesterséges úton válnak meg a magzattól - mint mindannyian tudjuk – nem csak testi történések. Mivel mindkét esetben végső soron veszteség történik, nagyon fontos, hogy értsük, miért kell, hogy kövesse - akár időben eltolódva – a gyász és a depresszió érzése. Különösen akkor, ha komoly bűntudattal társul a magzat elvesztése, vagy elvetetése.

A nőgyógyászoknak, és az egészségügyi személyzetnek, miután ellátták a beteget, nem feladatuk a lelki történésekkel is foglalkozni. Sem idejük, sem pedig képzettségük nem teszi lehetővé, hogy egyénre szabottan lelki utógondozást végezzenek. Pedig mint minden kórházi tartózkodás, vagy testi beavatkozás mélyen érintik az emberek pszichéjét.

A nőiség, női identitás öndefiniálásakor meghatározó tényező, hogy valaki képes-e nőből anyává válni, vagyis a biológiai nemének megfelelően reprodukciós feladatának eleget tenni. Ha valamilyen okból ez meghiúsul - akár azért, mert még nem érzi magát felkészültnek a feladatra, ezért úgy dönt, hogy megszakítja a terhességét, akár spontán módon veszti el a babát, vagy egyszerűen nem esik teherbe - mély nyomot hagy a nők többségében. Talán éppen a nagyfokú érintettség miatt ezek a traumák – azt gondolom nem túlzás ezzel a szóval illetni – elfojtódnak, elfelejtődnek, esetleg bagatellizálódnak, vagyis működésbe lépnek a lélek tudattalan védekező mechanizmusai. Természetesen, mint minden esetben nagyfokú egyéni eltérések lehetnek. Az adott személyiség érettségétől, az ember egyéni életútjától, és még számos egyéb tényezőtől függ, hogy ki hogyan reagál az eseményekre.

Gyakran az orvosi néven funkcionális meddőség mögött is lelki tényezők állnak. Ez azt jelenti, hogy egészségügyileg a nő tökéletesen alkalmas lenne a teherbeesésre, és a baba kihordására, mégsem sikerül a dolog. Azonban a sok kivizsgálás és kísérletezés után, - ahol semmit sem találnak - a páciens elkezdhet pszichoterápiába járni, ahol aztán lehetősége van bepillantani - nem csak a teste – de a lelke mélységeibe is.

Két, abortuszon átesett páciens esete kapcsán szeretném bemutatni, hogy az eleinte problémamentesnek tűnő beavatkozás, és az akkor elfojtott érzések az idő és az életük előrehaladtával hogyan tértek vissza, és érték váratlanul az elszenvedőiket. Mindkét páciens dinamikusan orientált pszichoterápiában vett részt.

Lívia már 30 éves elmúlt, és nagyon szeretett volna gyereket. El is határozták a párjával, hogy eljött az idő a családalapításra. Minden rendben volt, a nőgyógyász sem látta akadályát a gyermekvállalásnak, Lívia mégsem esett teherbe. Elkezdődtek a kezelések, vizsgálatok. Ismét mindent rendben találtak. Senki sem értette, hol a „hiba”. Kapcsolatukat harmonikusnak érezték, és nem akarták, hogy a görcsös koncentrálás a gyermekáldásra megzavarja boldogságukat, kiegyensúlyozott szexuális életüket. Éppen elég történetet hallottak megkeseredett párokról, akik megszenvedték az évekig tartó erőlködést, mégsem lett meg az eredménye.

Lívia akkor jelentkezett terápiába, amikor úgy döntött, utána néz a dolognak, hátha sikertelen teherbeesése mögött tudattalan, lelki okok állnak. Már egy ideje járt hozzám, sokat beszélgettünk, és emlékei közül előkerült egy nagyon régi kép. Egyszer már volt terhes. Eleinte tárgyilagosan, érzelemmentesen beszélt az eseményről, elmondta, hogy nőgyógyásszal is megbeszélte, aki miután többször megvizsgálta megnyugtatta, hogy nincs jelentősége a dolognak. Biztos, hogy nem az akkori beavatkozás miatt nem esik teherbe. Beszélgetésünk alatt feltűnt, hogy nem akar beszélni az abortusz körülményeiről, mint mondta, nem tulajdonít nagy jelentőséget neki, igyekezett minél előbb „túljutni a témán”, ezért tovább faggattam. Lassan kiderült, hogy 16 éves korában szinte az első szexuális együttlét alatt teherbe esett. Ahogy kiderült, rögtön el akarta vetetni a magzatot. Az anyja tudott róla, ő kísérte el a kórházba, mellette állt, nem szidta. Gyorsan lezajlott a dolog, az iskolából sem maradt ki. Igyekeztem az egészet elfelejteni. - mondta. Mikor megkérdeztem, hogy miért kellett elfelejteni, felsóhajtott, és mesélni kezdett. Mennyire félt az egésztől, az esetleges fájdalomtól, és szégyentől, hogy megtudja-e valaki. Lassan előjött egy kép, ahogy az ágyon ébredezik, és megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy túl van rajta. Aztán kiment sétálni, és szembetalálkozott a folyosón a nagy pocakjukat büszkén viselő kismamákkal. Akkor elszégyellte magát és hirtelen tudatosodott benne, hogy az ő testében is egy magzat élt. Amint visszaemlékezett a 14 évvel ezelőtti érzéseire, a terápiás órákon szinte újra élte őket. A félelmet, a szorongást, a szégyent, mindent. És ekkor szinte megvilágosodásként érte a felismerés, hogy akkor attól félt, hogy lehet, hogy neki eztán majd nem lehet gyereke. Nem tudott akkoriban mit kezdeni ezzel a félelmével, hiszen olyan fiatal volt még, olyan távolinak érezte azt az időt, amikor majd gyereket szeretne. Most, hogy eljött az idő, tudattalanul előjött az akkori szégyen és bűntudat is. Képes volt megfogalmazni és átélni az akkor és azóta is elfojtott érzéseit, és elsírta magát. Olyan kicsinek és kiszolgáltatottnak érezte ott magát, hogy azonnal el akarta felejteni az egészet. Megkönnyebbült, miután – végre felnőttként – újra tudta értelmezni az akkori eseményeket. Rájött, hogy számára a teherbeesés összekapcsolódott az azt követő fájdalmas emlékekkel, és ezért félt tudattalanul újra teherbe esni. Miután mindezekre „rájött”, három hónap múlva teherbe esett. A baba megszületett, most várják a másodikat.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Lívia esetében nagyon tudat - közelben volt a megoldás: érezte, hogy valamiről beszélnie kell, - ezért látta megoldásnak a pszichoterápiát - szinte csak az elfojtott érzéseinek kellett segíteni, hogy a felszínre törjenek és tudatosodjanak. Nem minden esetben van így. Előfordul, hogy olyan sikeres az elfojtás, felejtés, hogy hozzáférhetetlen a tudat számára. Ekkor szimbólumterápiával, vagy sok esetben hipnoterápiával lehet segíteni a páciensnek. Minden esetben a terapeuta dolga és hatásköre, hogy eldöntse, melyik módszer a legalkalmasabb az adott páciensnél.
Kép nagyítása kattintássalÉva egy barátságnak induló kapcsolat során esett teherbe. Mivel egyetemista volt, és a kapcsolat sem volt egyikőjük számára sem eléggé stabil, úgy döntött, hogy nem vállalja a terhességet. Nagyon félt a beavatkozástól, de senkitől sem mert semmit sem kérdezni, mert akkor elárulta volna magát, és azt nem akarta. Leginkább a szülei reakciójától félt, ezért aztán csak a legjobb barátnője tudott a dologról. Fontosnak tartotta, hogy a műtét díját egyedül állja, a fiútól nem akart pénzt elfogadni. Túl lett a dolgon, és megkönnyebbült. Semmit sem érzett, nem volt szomorú, bűntudata sem volt. Nem akarta, így hát nem is gondolt rá. A kapcsolatnak is vége lett, a fiú sem kereste többé. Aztán eltelt kilenc hónap, és egyszer csak, szinte napra pontosan beléhasított, hogy most születne meg a gyermeke. Nem tudta elhessegetni a vissza - visszatérő gondolatot, hogy ő most már anya lenne, és lenne egy szép babája. Aki csak az övé. Lépten-nyomon terhes kismamákba, vagy csecsemőjüket tologató anyákba botlott. Boldognak, szépnek és jóságosnak látta őket, önmagát pedig megvetette. Gyilkos vagyok, suttogta egy reggel és alig tudott felkelni. Aztán azon gondolkodott, hogy akár őt is elvetethette volna az anyja, talán jobb is lett volna, hiszen úgysem ér semmit. Önvádak gyötörték, úgy érezte, meg akart halni. Félálomban aranyos kisbabákat látott, kékszeműeket, szőke, göndör hajúakat, amilyen ő is volt kis korában. Állandó sírógörcsei voltak, és mély depresszióba zuhant. Ekkor keresett meg, mert úgy érezte, egyedül képtelen megbirkózni kínzó érzéseivel. Mikor lassan a felszínre kerültek a lelke mélyén rejlő érzései, Éva nem értette, hogy vajon annak idején, amikor az abortusza történt, miért nem érzett semmit, miért telhetett el ennyi idő, hogy a felszínre törjenek váratlanul és érjék felkészületlenül fájó, önvádló, bűntudattal terhelt érzései.

Tudni kell, hogy lelkünk védekező mechanizmusai - amelyek többnyire tudattalanok - azokban az esetekben, ha olyan kellemetlen, esetleg traumatikus események érik az embert, amelyeket nagyon nehéz elviselni, akkor önkéntelenül, hatékonyan megvédik a személyiséget az elviselhetetlen, fájó érzésekkel szemben. Sokszor csak átmenetileg van rájuk szükség, hogy a lélek időt nyerjen és megerősödjön annyira, hogy képes legyen újra szembenézni és feldolgozni ezeket az érzéseket. Talán úgy lehet legjobban a fenti folyamatot elképzelni, mint amikor megvágjuk a kezünket. Akkor a nyílt seben egy var képződik, amely védi a sebet, amíg az be nem gyógyul. A gyógyulási folyamat után a var lelökődik, leesik, hiszen nincs már rá szükség. A példánkban a seb a trauma, a var pedig lelkünk védekező mechanizmusait jelképezi. Ha nincs már rájuk szükség, mert megerősödött, begyógyult a „seb”, - talán csak egyszerűen „az idő gyógyította” - könnyebben eltűnnek. Persze ekkor is fájdalmas lehet az emlék, de kevésbé, mint annak idején.

Valószínűleg éppen ez történt Éva esetében is. Hiszen ha mindezeket az érzéseket akkor, az abortusz alatt és után éli át, talán túl sok lett volna a lelkének, és kínzóbb, elviselhetetlenebb érzések árasztották volna el. Így kapott egy kis időt, hogy a lelke felkészüljön a gyász és a veszteség feldolgozására, akkor, amikor már időben eltávolodott az eseménytől. Valószínűleg tudat alatt számolta a napokat, hiszen a „nem létező” baba megszületése körüli időpontban szakadtak fel bűntudattal terhelt érzései. Emellett Évát más aktuális veszteség is érte akkoriban: a barátnője – az egyetlen személy, aki tudott a dologról - hirtelen hosszabb időre külföldre utazott. Az idői egybeesés emiatt is lehetett, hiszen a tapasztalat szerint gyakran éppen egy kisebb, aktuális veszteség hozza felszínre a korábbi, elfojtott emléket /emlékeket. A terápiás órákon sikerült együtt feldolgozni a veszteséget, és elkezdődhetett a gyászfolyamat. Újra végigbeszélte az akkori eseményeket, átélte a félelmét, a magára utaltságot, a kiszolgáltatottságot, mindent. Lassan kevesebbet fantáziált a születendő gyermekkel kapcsolatban, és egy idő után annak látta, ami valójában volt, egy pár hetes magzatnak, akinek nehéz élete lett volna, ha megtartja. Belátta, hogy túl nagy ára lett volna, ha vállalja az anyaságot, hiszen még nem fejezte be az egyetemet, lakása, stabil kapcsolata sincs. Felvette a fiúval a kapcsolatot, és vele is megbeszélte az akkori eseményeket. A felelősséget, és a tapasztalataikat megosztották egymás között, és bűntudat, vagy harag nélkül tudták folytatni az életüket.

Sajnos az abortuszt elszenvedők nagy részét gyakran jobban megviseli a kórházi légkör, a velük foglalkozó kórházi személyzet elítélő attitűdje, mint maga a beavatkozás. Többen megbélyegezettnek érzik magukat, főleg olyan kórházi intézményekben, ahol külön szobát tartanak fenn hasonló problémákkal érkezőknek. Sajnos, az sem ritka eset, hogy a szomszédos szobában lévő kismamák megvetően, sajnálkozva nézik az abortuszra várókat. Legalábbis az érintettek – érzékenységtől függően - így élik át, ezért az ő szubjektív érzéseik számukra mindenképpen hitelesek. Van, akit egy megjegyzés, egy pillantás hosszan elkísér, de sosem tud róla beszélni senkinek. Mélyen magában hordozza érzéseit, igyekszik elfelejteni őket. Van, hogy sikerül valóban elfelejteni, vagy egyedül feldolgozni a történteket, de ha mégsem, érdemes egy szakember segítségét kérni.

Bokor Judit
Pszichológus, terapeuta