2016. március 6., vasárnap

A tündér, mint nőalak





"Az Aranykor közeledtével egyre többen keresik az anyagi világból a szellemi sík felé vezető ösvényt; egyre többen fordulnak az őskultúrák elrejtett ismereteit hordozó mítoszok, mesék, képek és szimbólumok birodalmához. Az ember végre ráébredt, hogy az anyagelvű szemlélettel önmagát űzte ki önmaga Paradicsomából és most kétségbeesett vággyal próbálja összeilleszteni a modern kor beköszöntével eltépett köldökzsinórt… A mítoszok és mesék univerzumának egyaránt közismert, kedves szereplői a tündérek, e természetfeletti képességekkel rendelkező, szépséges, nagy hatalmú csodalények. Nincs olyan nép, kultúra vagy közösség, amelynek meséi, elbeszélései ne tudnának róluk, ne hinnének olyan ember nem járta rétek létezésében, ahol éjjelente ők táncolnak vagy ne ismernének történeteket olyan halandókról, akiket nagy bajukban éppen tündérek segítettek meg. Magyarnépmeséinkre különösképp illik a „tündérmese” jelző, hiszen ebben a motívumban igen gazdagok. Erdélyt gyakran nevezték Tündérországnak, ahol számos várat tündérek építettek meg az ősidőkben (Firtos és Tartod várát például a székely mese szerint két tündér-testvér emelte, a jóságos Firtos és a romboló hatalmú Tartod). A kárpát-medencei magyar hagyomány elbeszélésében Árgyilus királyfi hosszas keresés, veszedelmes avatási kalandok teljesítése után jut el Tündérországba, ahol a halhatatlanságot és örök boldogságot élvező nép felett Tündér Ilona uralkodik királynőként. Legrégibb meséinkben Tündérországot az Aranyos Szegelettel azonosítják: ez utóbbi volt a neve annak a messze Nyugaton, a tenger közepén elterült csodálatos szigetnek, ahol a teremtés után a magyarok ősei tökéletes boldogságban éltek, ám Ármány démon mesterkedései következtében a sziget a habok alá süllyedt. Íme, az Atlantisz-hagyomány továbbélése a magyarság mitológiájában is felismerhető! Hagyományaink tündérmeséi közül a legmegrendítőbb mégis a csallóközi tündérek története. Eszerint a Csallóközt az idők kezdetén aranyhajú tündérleányok lakták, akik minden éjjel dallal, tánccal vigadoztak a réteken; hajnalban pedig láthatatlanná válva tűntek el a levegőben, hiszen az emberek előtt nem szabadott mutatkozniuk. Amikor a környékbeliek reggel kimentek a mezőkre, összegyűjtötték a sok arany szálat, arany szöszt, ami a táncoló tündérek ruhájáról hullott a fű közé - ezért a csallóköziek messze földön a leggazdagabbak voltak. Sajnos azonban egy kapzsi embernek ez sem volt elég: egy fa mögé bújva megleste éjjel a tündérek táncát és amíg azok aludtak, ollóval lemetszette egyikük arany hajzuhatagát. Reggel a tündérek szomorúan látták, hogy egy társnőjüket megfosztották a hajától, ezért megfogadták, hogy többé nem fognak az emberek között élni és csak az igazán tiszta szívű hősöket részesítik ezentúl a látványuk okozta boldogságban... Ez a gyönyörű mese a szimbólumok nyelvén beszéli el az addig mindenki számára jelenvaló Aranykor elveszítését. Ahogyan a magyar mesékben Tündér Ilona, úgy a kelta (ír) mítoszokban Dana királynő uralkodik a tuathák-nak nevezett tündérek felett. A legenda szerint a tündérek az elsüllyedt nyugathoni földrészről, Avallonról érkeztek Európába, évezredekkel az emberek honfoglalása előtt. Írországot azonban ekkoriban óriás szörnyek, a Fír Bolg-ok kormányozták erődjeikből. A tündérek és az óriások között hatalmas háborúk robbantak ki, végül azonban Dana népe győzedelmeskedett. A mesék elbeszélik, hogy az ír tündérek csodás talizmánokat hoztak ki a habok alá merült Avallon szigetéről: Daghda üstjét, amelyben, ha valakit megfőztek, visszanyerte ifjúságát, Lugh lándzsáját, amely mindig célba talált, Nuadha csodálatos kardját és végül Fál sikító kövét - utóbbi kősziklának az volt a tulajdonsága, hogy ha az istenek által uralomra rendelt király lépett rá, akkor felsikoltott. A tündérek írországi uralmának végül az emberek érkezése vetett véget, akik véres harcokban legyőzték Dana királynő népét.
A tuathák titokzatos dombok mélyére vonultak vissza, hogy átadják a helyüket a halandók történelmének. E rejtekhelyek az írországi tündérdombok, az úgynevezett sídh-ek: az emberek félős tisztelettel veszik körül őket, mivel számtalan arra járó tűnt már el e mágikus erővel rendelkező halmok környékén.
Az északi népek mind a mai napig úgy tudják, hogy a tündérek egyes, látással megáldott emberek előtt meg is jelenhetnek, szépséges, ám szomorú arcú, könnyű testű, a pillangóéra hasonlító szárnyacskákkal rendelkező férfiak és nők képében: ők az angol néphagyomány elf -
nek
 nevezett szereplői. Itt említsük meg, hogy az immár Magyarországon is népszerű Gyűrűk Ura-trilógia alkotója, J.R.R. Tolkien pontosan az ír mítoszok tuathái illetve az angol népmesék elfjei alakjaiból alkotta meg a tündék fajtáját. A Gyűrűk Ura-történet tündéi minden olyan sajátosságot felmutatnak, amit a tündérmítoszokból ismerhetünk: a tündék például szintén egy valaha látható, ám egy világkatasztrófa során a téridőfal mögé rejtőzött nyugati őskontinens, „Tündehon” elérésére vágyakoznak. Az indiai mitológiában szintén ismertek a tündérek, itt apszarasz-oknak hívják őket és - szépséges leányzók lévén - gyakorta ki vannak téve az istenek és földi hősök szerelmi ostromainak. A Mahabharata című óind eposz főhőse, Ardzsuna ősei szintén egy tündérleány, Urvasí és egy halandó ifjú, Puru nászából származnak. Maga Ardzsuna viszont egy alkalommal a Gangá (Gangesz) folyó partján gyönyörködik az éjszakában, amikor megjelenik előtte a folyó tündérkirályának leánya, Ulupí és magával hívja víz alatti csodapalotájába. A hínárzöld fátylat viselő tündérhercegnő és a halandó hős ölelkezéséből egy kiváló harcos, Iravát születik, aki apja oldalán maga is részt vesz az eposzban elregélt csatában. A legtöbb nép hagyományában a tündérek egyértelműen az általuk kiválasztott hősök segítésével, szépségükkel és jótékony szerepükkel tűnnek ki.
A tündérmitológiát árnyalja azonban a „nem jó”, vagy éppenséggel „ártó” tündérek jelenléte is. Egy egyiptomi mesében az újszülött királyfi bölcsejénél hét tündér jelenik meg: közülük hat áldást mond a gyermekre, ám a hetedik megátkozza, hogy „kutya, kígyó vagy krokodil okozza majd a vesztét”. Csipkerózsika meséjében a lakomára meg nem hívott harmadik tündér megátkozza a királylányt, hogy orsó szúrása által fejezze be életét. Az ilyen tündérek a misztikus szemszögéből nézve persze nem „gonoszak”, hanem a létezéshez hozzátartozó szükségszerű elmúlás megtestesítői, a Világrend részesei.
A Nagy Istennő, minden tündérek édesanyja maga is háromarcú: első szerepében világszülő Szűz, második manifesztációjában Menyasszony és Anya, harmadik létmódjában azonban Halálistennő.
A tündérek veszedelmes arculata a legközvetlenebb módon a román néphagyományban tűnik elénk. Az erdélyi románok szerint a tündérek (zinele) úrnője a Doamna Zinelor, azaz magyarul a Tündérkirálynő.
Földig érő fekete fátyollal borított jelenségnek tartják, aki egyszerre szépséges és iszonyatos. Ahol éjjelente tündéreivel táncol, ott kiég a fű, vagy szabályos körök keletkeznek a gabonatáblában (az ilyen helyeket a falubeliek félelmetesnek tartják és messze elkerülik).
A néphit szerint nevét sem ildomos kimondani, mivel az megjelenéséhez vezethet, az a férfi pedig, aki megpillantaná arcát, a halál fia (ha nő látja meg, akkor avatott papnőjévé válik és részesül az Úrnő végtelen tudásából). Egy szomorú máramarosi román népballada elbeszéli, miként csábított el egy vőlegényt a Tündérkirálynő, egyes havasalföldi népdalok meg arról panaszkodnak, hogy „ő” rendszeresen elapasztja a tehenek tejét. Mindazonáltal a tündérek gyógyító szerepköre is jól ismert Erdélyben, akárcsak az egész európai tündér-irodalomban: a hagyomány alapján csak ők tudhatják, hol nő a forrasztófű, amely minden sebre, betegségre és bánatra egyaránt hatásos gyógyír. Jelenkorunkban az emberiség kezdi felismerni, mekkora kárt okozott testének, lelkének és szellemének egyaránt az anyagelvű világszemlélet, amely a mítoszokat „kezdetleges világmagyarázatnak”, a meséket „kitalált, fantáziadús történeteknek”, az isteneket és az istennőket „képzeletbeli irodalmi szereplőknek” bélyegezte és mindent száműzött az ember környezetéből, ami nem megfogható vagy megvásárolható. Az ember lassanként ébred. Egyre többen választják a gyógyszeripar tömegtermékei helyett az évezredes holisztikus gyógymódokat, ismerik fel az ősi misztikus tanok igazságát, alkalmaznak olyan, boldogabb világkorszakokból reánk maradt, létünk megszentelését szolgáló technikákat, mint a jóga, a tantra, a feng-shui vagy a táltostudomány. Az emberi társadalom rádöbben, hogy sorsformáló válaszút elé érkezett és ha hajlandó komolyan venni a fentről érkező tanításokat, egy világkatasztrófa áldozata helyett a legnagyszerűbb szellemi-történelmi kaland főszereplőjévé válhat…
A mindent éltető halhatatlan Erő adja, hogy így legyen!
Avatara vallástörténész-mítoszkutató"      









"A tündér jelképes nőalak, ősi istennők utóda. Nyugat-európai nevét - fata, fée, Fee, fairy - a római sorsistennő hármas (lat. Fata) után kapta, ami arra vall, hogy eredetileg a nagy istennőháromságot testesítette meg. Míg az antik mitológia természetfeletti nőhármasságai a Heszperiszek, Moirák, Kérek, Gráciák, Gorgók a nagy istennő különböző aspektusait képviselték, addig a tündérekben az ősi természetvallások összes, a Földet, az elemeket, a növényeket és az égitesteket megszemélyesítő női szellem ismerhető fel.
Igaz ez a mese- és hitvilág tündérére is. A mesebeli Tündér Ilona halhatatlan, az élet vize és más varázseszközök őrzője, a világfán lakik és lépte nyomán zöldbe borul a természet, ami földistennői minőséget mutat. A haja arany, homlokán csillagot visel, gyöngyöt sír és madár alakban jár. A halhatatlanság nemcsak a fizikai értelemben vett örök fiatalságot illetve örök életet mutatja, hanem tudni és hinni a lélek halhatatlanságát. A homlokán a csillag a harmadik szemet, az öt érzékelésen túli világot, világlátást mutatja.
Régi csillagneveink szerint tündér volt ősvallásunk isten asszonya. A Kis Göncölt Tündérasszony csillagának, Tündérasszony palotájának, illetve Nagyboldogasszony csillagának, Nagyboldogasszony társzekerének nevezték.
Tündérek járták lélekvezetőként a Tejutat, amit Tündérútnak hívtak. A Tejút-hasadék mélye a Hattyú csillagkép farkánál a Tündérek fordulója, a Tejút-hasadék nyílása a Tündérek tánca, a Szíriusz csillag a Tejút másik végénél a Tündérfő.
A magyarok ősvallása szerint a Szíriusz bolygóról, azaz a Tündérfőről származnak. Csillagszármazás kétségtelen, de vajon ki volt előbb a tündér vagy az ember. Mindkettő, mert valamikor az ember tündéri tulajdonságokkal rendelkezett, tudta használni a harmadik szemét, képes volt az átváltozásra, tisztában volt lelke halhatatlanságával és együtt élt a természettel. Egyesült más népekkel egyre jobban belefeledkezve a fizikai lét gyönyöreibe, majd lassacskán elvesztette tündéri képességét és halandóvá vált. Ám a tündéri képesség bármikor előhívható, mert szellemünk továbbra is őrzi eredendőségét, ősi tudását.
Tündér őseink letelepedtek Írországban, Sziléziában és Erdélyben. Az ír tündérek egyesültek mindenféle lénnyel, goblinnal, manóval, kobolddal és számtalan más teremtményekkel, s az ottani mesék, történetek, minden leszármazottat tündérnek nevez. Az Írországban letelepedő tündérek olyan sokféle lénnyel egyesültek, hogy meséik rendkívül bonyolulttá váltak, legalábbis számunkra.
A sziléziai tündérek viszonylag zárt kolóniákban éltek, helységnevek őrzik ottlétüket, erre utalnak a wica, wice szóvégződések például Vadowice, Katowice, Laskowice. Leszármazottjaik a kelták illetve a druidák wicca tündérboszorkányai.
Erdélyt Mátyás király kora óta Tündérországnak hívják. Szinte minden hegycsúcson egy-egy tündérvár található, s az ott élő emberek a mai napig mesélik gyermekeiknek a tündérek történetét, Tartodét, Firtosét, Rapsonnéjét és a többiekét.
A tündérek mai is közöttünk járnak. A feladatunk az, hogy felismerjük magunkban és egymásban a tündérasszonyi, istenanyai minőséget, hogy újra birtokoljuk az ősi tudást, az erőt, a teremtést, a természettel való kommunikációt és hogy tisztelettel köszöntsük a Teremtő minden alkotását. A legfőbb törekvésünk, az emberben lévő mágikus képességek újraélesztése, mégpedig a legkülönfélébb okkult, metafizikai és vallási irányzatok évezredek során összegyűjtött tapasztalatai illetve jól kidolgozott módszerei alapján.
A tündér számára nincs nemi, faji, életkori, vallási megkülönböztetés. Nincs gonosz, sátán vagy ördög. Nem létezik számára semmiféle dogma. Elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban áll a természettel, saját önvalójával. Célja a harmónia újrateremtése, az egyes emberben, a környezetében, Föld anya testében és az egész Univerzumban.
Ha valaki újraéleszti önmagában a tündéri minőséget az egy személyben orvossá, bíróvá, tanácsadóvá, jövendőmondóvá, füves emberré, tanítóvá és pappá válik.
A tündérek élete vidám és felhőtlen, éneklésben, mulatozásban, táncban gazdag, hiszen ők már rendelkeznek azon ősi bölcsességgel, hogy meglássák világunk gyönyörűségeit. Nincs bennük félelem, rettegés a túlvilágtól, mert szabad átjárásuk van. Boldogok, mert bíznak az Istenben, a természetben és saját erejükben. Tudják, hogy minden élő, a fák, az ásványok, a zivatar, a tűz és lehet velük kommunikálni, játszani, incselkedni. Értik a szél zenéjét, a fák susogását, az állatok beszédjét, örömmel szemlélik az élet megnyilvánulásait, örömmel tölti el őket egy rügy kipattanása, a madarak csicsergése, a sziklák mozdulatlansága, a patak csobogása. tehát minden.
A tündérek élvezik a létezést magát. A tündérrítusok legfontosabb üzenete az, hogy az életet élni kell. Azért születtek ide, hogy felpróbáljuk a földi lét sokféleségét, kipróbálják testük erejét, és tapasztalatokat szerezzenek e világról.
A tündérek többnyire temető közelében laknak, mintegy megmutatva a két világ közötti átjárásukat és ha testük eltávozik e földi létből, lelkük megjárja az örök nyár birodalmát és újra leszületnek közénk."
( Forrás: http://tunderkepzo.shp.hu ) 



A Tündér
Lelkem mélyén él egy tündér
Ki mindig csak ad, soha nem kér
Békés, szelíd a tekintete
Apró, törékeny a termete
Kicsiny keze oly gyengéden
Puhán, melegen, megértően
Törölgeti verejtéked
Tudja, mit adhatna néked
Ismeri szíved vágyát
Valóra váltaná az álmát
Ha tehetné, fogná kezed
Bölcsőben ringatná lelked
S hintene békességet
Törődést és melegséget
Minden fűre, minden fára
S gyengéden nézne a világra
Megmutatná, hogyan szeress
Biztatna, lépted legyen egyenes
Figyeld a fényes csillagképeket
S merj álmodni merészeket
És nézd a csicsergő madarat
Mely szárnyal, mint a szabad akarat
Közben lassú dallamot dúdolna
Melytől szíved meglágyulna
Talán egyszer eljön az idő
S a tündér álma valósággá nő
A világban béke honol majd
Lesz, ki életednek értelmet ad
Aki helyette fogja kezed
S az éjben suttogja a neved
Szemedben kigyúlnak a fények
S valóra válnak a hiú remények.






Tündérszikla 
Messze-messze a Kárpátok havas bércei közt van egy különös csúcs.
Nem is igen mondható csúcsnak, hiszen a magas hegy teteje, mintha le lenne vágva, kis fennsíkot alkot, rajta egy különös szikla: egy fekvő lányalakra ráborulva egy férfi. Tündérsziklának hívja azt a nép, s a szikla tövében nyíló halványkékbe játszó fehér virágot a Hold Leányának.
S mindenki tudja a Tündérszikla történetét is.
Réges-régen ez a hegy nem volt ilyen kopár, hanem rengeteg fenyves borította, mint a környező hegyeket. Csúcsa, csakúgy mint a többi hegyé, az eget verdeste. A rengeteg fenyves között volt egy kis tisztás, rajta kis falucska bújt meg.
A fenyvesben pedig boldogan élt az erdő tündére.
Édesanyja a Hold volt, édesapja az Északi Szél. Gyönyörű volt a Tündér, szeme fényesebben ragyogott, mint édesanyja, a Hold. Légies alakját sokszor látták az erdőben elsuhanni az éjszakai vándorok, könnyű, fehér fátyolruhája kékes színben villant meg a fák között. De mindig csak éjszaka. Ilyenkor járta körbe erdejét: megsimogatta a vén fenyők törzsét, akik megfiatalodva, délcegen mosolyogtak le rá, harmattal szórta be a kis tisztások gyönge virágait, álomport hintett a mókusok és nyuszik szemébe. És minden éjjel elsiratta azokat a fákat, melyeket a falu népe vágott ki.
Sokszor ellátogatott az erdő szélére, oda, ahol a kis falucska temetője volt. Szerette ezt a helyet: csöndes volt, nyugodt, kicsit szomorú is. A mohos fakeresztek itt-ott megdőltek, de mindig voltak újak is, és a Tündér az embereket is elsiratta, azokat az embereket, akik kedves fáit ölték meg.
Egy este új keresztet vett észre, de vissza is rettent, mert egy emberi alakot látott a sírra borulva. Egy legény volt az, virágot szorongatott kezében, és egyre csak zokogott, zokogott. Összeszorult a Tündér szíve, elfelejtkezett anyja, apja tiltásáról, és odalépett a legényhez. Hűs virágkezével végigsimított a homlokán, álomport szórt a szemébe, s mikor elaludt, ölébe vonta a fejét, dajkálta, kedves dalokat dúdolt neki, édes szavakat sugdosott a fülébe. Elfelejtkezett mindenről és mindenkiről egészen addig, amíg az Északi Szél meg nem suhogtatta a lombokat: édesapja figyelmeztette a hajnal közeledtére. Megrettent a Tündér, óvatosan lefektette a legényt a puha mohára, és elsuhant a fái közé.
A legény hajnalban meglepetten ébredt, nem tudta, mi történt vele, de valami nagyon édeset érzett a szívében. Másnap este is kijött, a Tündér már ott leselkedett a fák között. S minden úgy történt, ahogy az előző nap.
Harmadnap a Tündér hiába várta a legényt, az nem jött. Leült a sírhoz, és végtelen szomorúságot érzett a szívében. Rémülten jött rá, hogy szerelmes lett a legénybe. Hiába tiltotta anyja, hiába tiltotta apja.
Egyszercsak valaki átölelte a derekát:
- Hopp, megfogtalak, szép Tündér!
A legény volt az. A Tündér megpróbált kiszabadulni a karjaiból, de fogva tartója nagyon erős volt. Végül feladta, és megkérdezte:
- Mit akarsz tőlem?
A legény belenézett holdsugarú szemébe, és azt válaszolta:
- Nem tudtam, ki volt az, aki megvigasztalt bánatomban. Ki volt az egyetlen, aki megsajnált édesanyám halálakor. Mert az emberek olyan kegyetlenek. Olyanok, mintha nem lenne édesanyjuk. Neked van édesanyád, szép Tündér?
A Tündér bólintott.
- Van - felelte halkan. - A Hold az édesanyám.
- A Hold? Akkor te nagyon boldog lehetsz. Édesanyád örökké él.
Akkor már nem kellett a Tündért erősen fogni, egymás mellett ültek, s csak nézték egymást. Hetekig mást sem csináltak, mint ültek éjszakánként a kis kereszt mellett, nézték egymást, és meséltek.
A legény mesélt édesanyjáról, a szegény özvegyről, aki hamar elvesztette urát. s látástól-vakulásig dolgozott, hogy egyetlen fiát fölnevelje. Elviselt minden megaláztatást, csakhogy fia ne nélkülözzön. De bizony a sok megpróbáltatás megtörte, s legyengült. Fia, aki közben felnőtt, hiába hozott kevés megtakarított pénzén mindenféle csodagyógyszereket: édesanyja meghalt.
A Tündér is mesélt. Mesélt anyjáról, a Holdról, apjáról, az Északi Szélről. Elvitte legényt éjszakai útjaira, megmutatta az erdő csodavilágát, együtt simogatták az erdő fáit, becézgették az újszülött őzikéket, együtt öntözték harmattal a virágokat.
A fiú egy napon megkérdezte:
- Hozzám jössz feleségül?
A tündér megrettent.
- Azt ... azt nem lehet - hebegte.
- Dehát miért nem? - kérdezte a legény. - Hiszen szeretjük egymást.
- A szüleim azt mondták, hogy nem szerethetek meg földi embert.
A legény a szemébe nézett:
- És nem szeretsz?
A Tündér lesütötte a szemét.
- De szeretlek, de...
- Akkor meg mi a baj? Hiszen a szüleid is tudják, hogy szeretsz. És szóltak egy rossz szót is? Kérdezd meg őket, kérlek! - mondta a fiú esdeklőn.
Másnap a legény remegve ült a temető keresztjénél.
- Biztos nem jön el. Biztos megtiltották neki a házasságot. Miért is vetettem fel ezt az ötletet? Talán nem voltunk boldogok?
Fölnézett a Holdra. Úgy tűnt neki, mintha szomorúan mosolyogna le rá.
A következő pillanatban aztán kivirult, kifényesedett minden, s a Tündér a nyakába borult:
- A feleséged lehetek! Nézd, mit kaptam anyámtól! - Egy ezüst virágkoszorút mutatott. - Ez volt az ő mennyasszonyi koszorúja is.
Nem volt pap, aki a sehonnan jött leányt hozzáadja a szegény fiúhoz, így a fenyvesek között esküdtek meg, Isten szabad ege alatt. A lakodalomra nem jött el a falu, de ott volt az erdő népe. S este a Hold bevonta sugaraival a legény kis viskóját: ezüst palotában töltötték nászéjszakájukat. Az Északi Szél megzengette a fenyveseket: orgonazúgással köszöntötte az újdonsült házaspárt.
A falu népe kerülte a házasok viskóját, de nem is hiányoztak nekik. A fiú nappal fát vágott a többiekkel, de este, ha hazament egy más világ várta.
Nem tartott sokáig a boldogságuk. Az országot ellenség fenyegette, s a férfiaknak be kellett vonulni. Egyedül maradt a Tündér, és várta, várta haza urát. Sorra jöttek haza a férfiak: sérülten, fáradtan, bénán, de a legény nem volt köztük. Ha a hazatért katonákat kérdezte uráról, csak legyintettek:
- A háborút elvesztettük, sokan odavesztek, nem láttuk őt, lehet, hogy ő is meghalt.
Aztán már nem jöttek többé katonák. A Tündér ráeszmélt: szerelmese elesett.
És a Tündér elkezdett fogyni, halványodni. Már nem járt ki az erdőbe, a vén fenyvesek megdőltek, a tisztások virágai kiszáradtak, a mókusok, nyulak, őzek elköltöztek más erdőkbe. A Tündér csak feküdt a kis viskóban, nem látogatta más, csak a Hold és az Északi Szél.
A falu népe messziről elkerülte a szerencsétlen asszonyt. Nem jöttek vigasztalni, gyógyítani.
- Látod, leányom - mondta szomorúan az Északi Szél -, ezért óvtunk az emberektől. A tündér halhatatlan, de csak addig, amíg az emberek össze nem törik a szívét.
Egyszer aztán kihunyt a Tündér szeméből a holdsugár, meghalt.
A Hold fekete felhőkkel fátyolozta el arcát. Az Északi Szél pedig fölkapta leánya pillekönnyű testét, gyöngéden a felhők közé emelte, majd rettentő dühvel leomlasztotta a hegy tejetét. Recsegve-ropogva dőltek ki a kiszáradt fenyők, a faluból pedig nem maradt semmi, csak kövek és sziklák. A hegy tetején aztán lerakta leánya holttestét, s a Hold sugaraival lassan kőburkot vont köré.
Évekkel később egy rokkant koldus járt arra. Nem lehetett nagyon öreg, de a sok nehézség erősen megviselte: teste összegörnyedt, arca ráncos volt, fél karja és fél lába hiányzott. A falut kereste. Már az úton mondták neki, hogy nem létezik, de nem hitte. Ott ült a sziklák és kőtörmelékek között, ahol faluját sejtette, és zokogott késő estig. Aztán már csak ült kiszáradt szemmel, és nézett maga elé. Végül föltekintett a Holdra:
- Az nem lehet, hogy nem él! - kiáltotta. - Hová rejtetted a lányod?
Hangja ismét zokogásba fúlt:
- Hová rejtetted a feleségem?
A Hold hűs sugarával végigsimított a homlokán, és egy fénynyalábot küldött elé.
A koldus követte a sugarat egészen a hegy tetejéig, ahol megtalálta feleségét. Ráborult a sziklára, és zokogni kezdett újból.
A Hold sugaraival pedig lassan kőburkot vont köré.

Forrás:lotuszvirag.honlapepito.hu/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése